Ha visszatekintesz az életedre, és arra, ahonnan valamikor elindultál, olyan, mintha egy hegycsúcsról tekintenél vissza a sivatagra. Szinte el sem tudod hinni, hogy képes voltál eljutni idáig.
Emlékezés idézetek
Emlékként mégis bennem él,
színes képek s egy új remény.
Gondtalan életem véget ért
– ez valóság, nem képregény.
Mihelyt az a hang a fülembe csattan,
rögtön kigyúl alattam a katlan.
Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.
Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.
A felnőttek memóriája elég szelektív és időnként nem is túl pontos. Konkrétan arra emlékeznek és úgy, amire akarnak, ráadásul állítják, hogy igazuk van, kár megkérdőjelezni, sosem ismerik be.
Kicsit idiótának kellene lennem, hogy újra érezhessem azt az eufóriát, amit még gyerekként.
A szép emlékek olyanok, mint egy gyönyörű dal. Nem akarod, hogy valaha is véget érjenek.
Korunk egy láthatatlan táblát függesztett fölénk, melyen az áll, hogy Nosztalgiázni Tilos, csak vásárolni szabad, fogyasztani és újabb és újabb termékekre vágyakozni, de én nem tudok arról leszokni, hogy lássam és megkönnyezzem azt, ami már nincs, hogy felidézzem és a szavak gyémántkerekébe foglaljam azt, ami már eltűnt…
Én soha életemben nem készítettem szelfit a versenyzőkkel, mint ahogy arra sem vállalkoztam – az ismerősök unszolására sem –, hogy bárkitől autogramot kérjek. Egyszerűen azért, mert én a fejemben gyűjtöm az emlékeket, magamnak szeretem megélni a pillanatokat.
A múltat megtalálni
Mondják, nem lehet.
Mit szólnál, ha
Megmutatnám azt a helyet?
Minden, miről azt hiszed,
Rég elveszett,
Minden, ami elmúlt,
Ott lebeg.
Japánban mindig fel lehet keresni azt, akit szeretnénk. Beszélnek hozzánk. Még akkor is, ha már nem élnek.
Azt mondják, az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánunk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni, mi történik? Olyan gyorsan eltűnnek a szemünk elől, hogy azon tűnődünk, léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett, örökre elveszett.
Nem tekintek vissza, és nem is akarok. Ami elmúlt, elmúlt, nem elemzem. Biztos, hogy sok hibát elkövettem, de már úgysem lehet változtatni rajta.
Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam.
Soha ne zárd be az ajtót, ha újra kopog a múlt.
Bárhol is élsz, el ne felejtsd, hogy az út hol indult.
Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel…
