Egyetlen dolog idegesít: a hülyeség. Az, hogy az emberek többsége még véletlenül sem gondolkozik.
A mértéktelen ember rabszolga, s annál is kiszolgáltatottabb, minthogy urát mindenhová magával hurcolja. Rabja testének, rabja vágyainak vagy szokásainak, rabja erejének vagy gyengeségének.
Akiből hiányzik a humor, abból hiányzik az alázat, hiányzik a tisztánlátás, hiányzik a könnyedség, túlságosan el van telve önmagával, becsapja önmagát, túl szigorú vagy agresszív, s emiatt majdnem mindig hiányzik belőle a nagylelkűség, a szelídség, az irgalmasság… A túlzott komolyság még az erényben is gyanús és nyugtalanító: kell lennie mögötte valami illúziónak vagy fanatizmusnak… Olyan erény az, ami hisz önmagában, s épp ettől fogyatékos.
Ne túlozzuk el azért a humor fontosságát. Egy gazembernek is lehet humora; egy hősből is hiányozhat.
Az udvariasság a gonosz embert még gyűlöletesebbé teszi, mert olyan neveltetésről árulkodik, ami nélkül a gonoszság még valahogy megbocsátható lenne. Az udvarias gazember a vadállat ellentéte, a vadállatokra pedig nem haragszunk. A vadember ellentéte, és a vadembereknek megbocsátunk. Az otromba, bumburnyák, műveletlen tahó ellentéte, aki rémisztő ugyan, de kulturálatlansága legalább magyarázatot ad veleszületett és korlátolt erőszakosságára. Az udvarias gazember nem vadállat, nem vadember, nem tahó: épp ellenkezőleg, civilizált, iskolázott, jólnevelt, s emiatt, mondhatnánk, nincs mentség. Ki tudja az agresszív bunkóról, hogy gonosz-e vagy egyszerűen neveletlen? A kifinomult pribék esetében viszont semmi kétség. Ahogyan a vér is jobban látszik a fehér kesztyűn, az iszonyú is jobban megmutatkozik, ha ki van csiszolva.
Valaki akkor rossz, ha (állandóan ás következetesen) előnyben részesíti azt, hogy másoknak rosszat okozzon, azzal szemben, hogy elszenvedje a rosszat.
Megdöbbentett, hogy mennyire negatívan, rossz színben látják önmagukat és a világot az emberek. Még mindig így gondolom. Azokban a napokban feltűnt nekem, hogy a legtöbben mennyire alulértékelik önmagukat.
A mocskos szemét bolsevik rendszerben ugye mindenki elvtárs volt… hát vagy az volt, vagy nem, de kívülről nem látszott. Most meg orrba-szájba mindenki úr. Amíg meg nem szólal.
Oroszok végre elmentek, erre most, na, jól van, itt az új segg. Super, wow! A magyar ember ilyen. Nem találja a helyét, ha nem szaros a szája.
Jól hallotta, bunkót mondtam. Ez egy szép nagy magyar réteg. A franc egye meg őket, annyian vannak már, mint a nyű. És egyszerűen a bunkóknál miért nincs létszámstop? Hát nem? Még mennyi kell belőlük? Én a bunkókat fel tudnám használni. Gondolják el, kivinni őket az árvízvédelemhez… nem lapátolni, ne vicceljen már… bunkót kivinni a gátra, beleverni, anyádat, így egymás mellett állnának, szépen. Ez lenne a nagy magyar fal. A Földet legalább négyszer körülérné, amennyi alapanyag van hozzá. Kínai fal… haggyad má’… ehhez képest rossz vicc. De nem lehet beleverni, mert – franc aki megeszi – egynek sincs feje.
A magyar ember az tudod milyen: azonnal ideáll, azonnal oda, itt nincs külön munkásőr meg külön nyilas, hagyjál már! Melyik ruha tiszta?
Vannak olyan emberek, akik furcsa módon úgy veszik fel a puskát, hogy a csöve hátrafelé van. Hát akkor szerintem az a helyes, hogy azért akárki ne lövöldözhessen.
A szelíd természetű, barátságos lelkű ember irtózik a kötöttségtől és kötelességektől, és nem lenne meglepő, ha megbántott volna valakit, mert a felelőtlenség előbb-utóbb mindig ide vezet.
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog.
Aki rosszul bánik a másikkal, az nem beteg. Az nem őrült. Az rossz.
Ne ítélkezz afelett, akinek az útját nem jártad végig.Nem látod a mosolya mögötti fájdalmat. Minden embernek megvannak a magában hordozott sebei, melyek sosem múlnak el.
Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak, játszanak.
Ha valaki kilenctized részben csupa jó tulajdonságokból áll, s csak egytized részben ostoba, az már elég ahhoz, hogy szamárnak nevezzék.
Vannak emberek, akiknek abban telik kedvük, hogy felebarátaikat – rendszerint minden ok nélkül – bemocskolják.
Már csak ilyen az orosz ember: valósággal töri magát, hogy a nála akár csak egy fokkal magasabb rangúval ismeretségbe kerüljön, és a felületes, éppen csak a köszöntésig terjedő ismeretséget egy gróffal, vagy herceggel többre értékelik, mint mással a legszorosabb barátságot.
Közös gyarlósága az emberi természetnek, hogy szokatlan és ismeretlen dolgokban túlságosan bizakodunk, aztán annál inkább megijedünk tőlük.