Egy gimisnek elég azt mondani, hogy van valami, amiről nem tud, és totál bepörög.
Ha szeretünk valakit, és tudjuk, hogy vannak hibái, azokat megpróbáljuk eltitkolni mások előtt, nehogy hülyének tartsanak minket, amiért ennek ellenére vele vagyunk. Elég, ha az ember magáról tudja, hogy hülye, nem kell a folyamatos megerősítés a külvilágtól.
Bármily nagy jót élvez is az ember, mindig nagyobb jóra vágyik, mert nem lankad az önszeretete, s mivel az a jó, bármilyen nagy is legyen, mindig behatárolt marad, míg az önszeretete határtalan. Bármily szeretetre méltó állapotban éltek, mindig jobban fogjátok szeretni magatokat, mint ezt az állapotot, vagyis egy még jobb állapotra vágyakoztok majd. Tehát soha nem lesztek elégedettek, soha nem fogjátok tökéletes szeretettel szeretni azt az állapotot, amelyben éltek, és soha nem tudtok tökéletesen megbékélni azzal a sorssal, amely nektek jutott. Vagyis soha nem lesztek – mert nem lehettek – boldogok sem ezen a világon, sem egy másikon.
Amikor az emberek nem másokat ismételnek, akkor magukat ismétlik.
A gyermekek mindent találnak a semmiben, a felnőttek viszont semmit a mindenben.
Vicces látni azt, hogy az emberek mennyivel másképp viselkednek a labdarúgásban, amikor jól teljesítesz.
Tapasztalataim szerint a futballisták totálisan különböznek attól, mint amit előzetesen sejtesz velük kapcsolatban. Meg kell ismerni őket.
Sajnos Magyarországon jellemzően kizárólag az eredményt nézzük, nem azt,hogy amögött mennyi munka rejlik. Emiatt ébred az emberekben irigység, féltékenység, holott mindkettő rettenetes, romboló érzés. El kellene jutnunk odáig, hogy akárkinek az eredményeit látjuk, az jusson eszünkbe, úristen, mennyi tanulnivalóm lenne nekem ebből, és milyen nagy munka kellett hozzá, hogy ezt mind elérje! Tisztelet érte!
Aki lemond a világról, már tud szeretni minden embert, mert hiszen mindőjük világáról lemond. Ezért kezdi sejteni, milyen is az ember igazi lénye, és ez másként nem megy, csak szeretettel, feltéve, hogy az illető egyenrangú vele.
Igazán senki sem tudhatja, hogy mi minden rejtőzködhetik egy emberi lény külseje mögött, uram. Valóban, nem vagyunk egyebek, mint jól kikefélt külsők, fehérre meszelt koporsók
Változatos alakú épület a tudomány temploma. Nagyon különbözők a benne járkáló emberek és azok a szellemi indítékok, amelyek őket e templomba vezették. Jó néhányan fölényes szellemi erejük örömteli érzésével foglalkoznak a tudománnyal; az ő számukra a tudomány a hozzájuk illő sport, amely az erő élményét adja és a becsvágy kielégülését eredményezi; de olyanok is sokan vannak a templomban, akik csak utilitárius célokból áldozzák fel agyuk zsírját oltárain.
Mindannyiunknak megvan a maga kirakatboldogsága, amelyet a barátok, a szülők meg a külvilág felé prezentálunk.
A pszichopata alkalmas arra, hogy mindenki másnál gyorsabban fölkapaszkodjon a csúcsra, viszont nem alkalmas arra, hogy azt a tisztséget ellássa.
Szerintem meg kell nézni az adott embert, hogy milyen halmaz. Nem tudom elhinni, hogy nem lehet látni az ember közepét, lényegét. Nem hiszem, hogy az én lényegem annyira hazug lenne. Én olyan egyszerű képlet vagyok, hogy csak na.
Az egzisztencialisták szerint addig nem történik semmi, amíg az ember el nem éri a mélypontot.
Sajnos, hiába tudja az ember, hogy a csúcson kell elbúcsúzni, ezt megtenni csak keveseknek van lelkierejük.
Milyen gyakran fejlődnek ki ugyanazok az elragadó tulajdonságok a legelőkelőbb lordnál és a legpiszkosabb szeretetházi gyereknél!
Nem vagyok benne biztos, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy bánok mindenkivel, ahogy elvárom, hogy velem bánjanak.