Életed egyszerű és egyedülálló dallam, melyet te magad játszol az élet hangszerén. (…) Ha egyszer netán hamis hangot ütsz meg, gondolj arra, hogy egyetlen ember sincs, aki hibátlanul játszana.
A saját halandóságom egyszerűen nem foglalkoztat, mert ugyan mire juthatok vele kapcsolatban? (…) A világ nem a halálról szól, hanem az életről.
Valaminek lennie kell odaát. Én azt gondolom, hogy az élet valamilyen formában mindenképp megy tovább. Az élet és a halál kettős fogalom, az egyik nem létezik a másik nélkül.
Elmondhatom, hogy az élet jó hozzám. Mindig is jó volt hozzám. Ezért úgy érzem, az én feladatom is az, hogy jó legyek hozzá. Hogy lehetsz jó az élethez? Úgy, hogy éled azt.
Ha egy reggel arra ébredsz, hogy térdig ér a hó, nem dühöngesz miatta. Ez is csak valami, amivel meg kell birkóznod. Ha az életben nehéz helyzetbe kerülsz, az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy megoldod.
Az élet engem arra tanított meg, hogy a boldogság csak pillanatokra szól. Jön és elröppen. Kivéve persze, ha valaki kábítószerrel hozzásegíti magát, amire sose fanyalodtam. És ez az élet. Fönt és lent, nagy pillanatok és nagy mélypontok, boldogság és szomorúság között himbálódzunk. De a szomorúság éppen úgy része az életnek, mint a boldogság. Ki nem szeret boldog lenni?! Csak azt kell bekalkulálni, hogy nem tartós.
Az élet minden
pillanata: haladék:
úgy becsüld – vagy ne.
Sokkal inkább megbecsüljük, ha tudjuk hová tenni az életünket. Ha el tudjuk helyezni magunkat egy széles skálán, ha nem csak óriásplakátok, olimpiák és szögesdrótkerítések mellett, esetleg épp ellenük háborogva, és száraz, átélhetetlen számok (kávéstatisztikák és GDP tizedszázalékok) leegyszerűsítésében éljük meg az életünket. Ha egyáltalán megéljük, és nem csak át(éljük).
Nagyon sok ember sokkal klasszabbul élhetne, hogyha csak a pénzüket nézzük, de nincs képzelőerejük az érdekes élethez, és nincs energiájuk. Túl nagy a pocakjuk, és bele vannak kényelmesedve, és csak odáig jutnak el, hogy melyik all you can eat szállodába menjenek el évente kétszer két hétre.
Négy szó hordozza az élet művészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te pedig a tánc vagy.
Az élet nem verseny. És nem ultramaraton, bár néha olyan, mintha az lenne. Nincs célszalag. Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk.
Mindenki élhet egyszerű, boldog életet, amilyenre rendelve vagyunk, a földből és a földön. Mindannyian élhetünk teljes erőből, romlatlan örömmel.
Az a lényeg, hogy kegyelemben, tisztességben éljünk, figyeljünk a világra, és rázzuk le az életünkre települő mesterséges elmeszüleményeket, elvárásokat.
Ez a rövidke megálló, amit életnek hívunk, amiért annyira aggódunk, csupán egy hétvégi börtönbüntetés ahhoz képest, ami a halállal jár.
Az élet közel sem olyan szent, mint a szenvedély megbecsülése.
Háztól házig. Ennyi az élet.
Legyen szép és hosszú az utca!
Senki sem „senki”.
– Ne félj, azért nem marad
a helyeden lyuk.
