Ragadd meg minden napodat. Örülj a teljesség igényével. Minden napnak, úgy, ahogy van. Az embereknek, úgy, ahogy vannak. (…) Nem arról van szó, hogy a mának kell élnünk – ez materialista hozzáállás lenne, hanem arról, hogy a mának kincsként kell örülnünk. Úgy látom, hogy a legtöbben felszínesen élünk, nem is gondolva arra a csodára, hogy egyáltalán élnünk adatott.
Nagyon korán eldöntöttem, hogy feltételek nélkül elfogadom az életet. Soha nem gondoltam, hogy bármi különlegeset tartogat számomra, mégis úgy tűnt, hogy sokkal többet érek el, mint amiben valaha is reménykedtem.
Az élet olyan, mint egy kutyafuttában végignézett múzeumi kiállítás. El kell telnie egy kis időnek, amíg értelmezni tudjuk mindazt, amit láttunk – elgondolkodunk rajta, utánaolvasunk, majd elraktározzuk. Egyszerűen képtelenek vagyunk mindent egyszerre befogadni.
Minden ugyanarra vezethető vissza: a gyerekekre és a virágokra – ők jelképezik az életet, az élet továbbadását… Azt hiszem, az élet tulajdonképpen tényleg bennük testesül meg: a gyerekekben és a virágokban.
Amikor senki sincs, akinek adhatnál egy csésze teát, vagy akinek szüksége lenne rád, azt hiszem, akkor ért véget az élet.
Az a legfontosabb, hogy élvezd az életet, hogy boldog légy – ez minden, ami számít.
Az életem nem elméletekből és szabályokból áll. Részben az ösztöneim irányítanak, részben pedig a józan eszem. Igaz, soha nem hagyott cserben a logikám sem, melyet a legkülönbözőbb forrásokból nyertem: az édesanyámtól, a balettórákról, a Vogue magazinból, az élet, az egészség és a természet törvényeiből.
Az élet konfliktusok és gyötrelmek sorozata.
Légy kedves! Lépj ki azoknak az embereknek a mérgező köréből, akik bántanak téged! Éld az életed, és légy büszke rá!
Ha visszatekintek az életemre, azt mondanám: „Milyen furcsa eset!”. Tényleg így gondolom, nem a könyvekből beszélek, érzem, hogy egy bizonyos Valami irányít minket. Nem hinném, hogy az oldalkormány volt az enyém, de úgy érzem, hogy egy olyan autóban sétáltam át az életen, ami nagyon lassan haladt. Visszanézek, és azt kérdezem magamtól: „Mi a fene volt ez?” Az az érzésem, hogy az élet nem más, mint egy álom, egy illúzió. Az emberek biztos azt fogják erre mondani, ostobaságokat beszélek. Nem filozofálok, de érzem, hogy mindez csak egy álom. És ezt mindig is így éreztem.
Az élet cselekvés, nem pedig munkálkodás.
Ki saját koráért megtette, mi tőle telt, mindenkor üdvös lesz annak élete.
Az élet célja, hogy megtanuljak meghalni. Hogy amikor eljön a halál, ne kapaszkodjak tíz körömmel az életbe, amint az kicsúszik a kezeim közül. Hogy megtanuljak elengedni bármit. Hogy felkészüljek arra, hogy végül mindent elveszítek. Erre az élet minden nap lehetőséget nyújt. Ehhez pont elég egy élet.
A kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak.
Az életnek egyedül a szeretet ad értelmet: ez azt jelenti: minél több szeretetre és odaadásra vagyunk képesek, annál értelmesebbé válik az életünk.
Minden élet csak kettősségen és ellentmondásokon át bonthatja gazdagon virágát.
Most már sokkal inkább az ingergazdag életet tartom vonzónak, mert abban tudom megőrizni a kreativitásom, létrehozni azt, ami szeretnék. Az interneten nézni a világot nem ugyanaz, mint élni benne.
Mindannyian azt kutatjuk, hogy hol érezzük igazán jól magunkat, tehát magam is azt keresem, hogy hol érzem igazán jól magam, hol érzem igazán dúsnak, ingergazdagnak és impulzusokkal telinek az életet.
Az emberi élet olyan, hogy megpróbáltatások vannak és ezek személyiségformálóak. Úgy mondják, hogy ha valamit mindig eléd tesznek, eligazgatnak, „eléd terítik a vörös szőnyeget”, akkor nem tanulod meg, hogy hogyan kell harcolni.
Merj élni, meghalni bárki tud!
