Nap napra, évre év, csonton hús, bőr, izom, vér
A vén test férgek szánalmas tanyája végül
De amíg reggel nem a végre ébred, bízik, remél, vár,
És a végén a régi romjain egy új világ épül fel.
Ha mindig arra vár, aki az égből
Csillagokat ígér, hiába kel fel és jár
Ha aztán elindulni fél
És amíg fájdalomból áll
Amíg félelemből él, addig
Nyugodni úgyse hagy
Az a valaki, aki vagy.
Érzelmek tengerén hánykódó hajótörött
Magánya mielőtt végleg magába zárja
Nem tehet mást, hinnie kell, hogy a látóhatár mögött
Végül a szeretet szárazföldje várja.
Úgy intek búcsút a régi barátoknak,
Mint akik a végén csak azért találkoztak,
Egy kézfogás, nem más, ennyi, ami megmarad,
Gerinctelen lettél, úgysem embereled meg magad.
Tíz lépés, száz lépés távolság kell.
Nem számít merre, csak el, tőled el.
Mit mondhatnál, mit mondhatnék,
Elkoptunk rég, szemeinkből nézd, hova tűnt a fény?
Tenger, ha kutatom,
Csipkeszélű árját,
Kék égen repülő
Felhőknek uszályát,
Mintha a kedvesem
Röptetné ruháját.
Úgy csukd le a szemedet,
Úgy zárd be a kezedet,
Mint hogy ha altatnál
És elhagynál.
Égben az első sorban az utolsó
holton vagy a kendő méhben vagy a borsó
völgyben vagy a zengő szívben vagy a dobszó
égre nyíló szemben egy szem hó.
Nézd a szemeimet, minden kiderül, kár mondani már,
A magyarság szívbe menekül, úgy is jót talál, úgy is jót talál.
Régebben nem kiabált,
Nem nőtte túl a szobát,
Nem morgott még a világ,
Ennyi szabálytól.
Nem tudhatod, ki jön veled szembe,
És kit találhatsz egy másik testben.
Örök ellenség, régi barát,
Vagy akivel sorsod megosztanád.
Egymásért egymás ellen harcolunk,
Elvárásokkal szemben
Napról napra átváltozunk.
Amikor semmi sincs, ami fontos,
És nincs már kedved a szóhoz,
És mindegy, hogy kit szerettél,
Akkor érzed, hogy magányos lettél.
A magány az nem az, ami körülvesz,
Hanem az, ami hiányzik – itt belül.
Ami feldob, az el már nem kap,
Az élet ilyen, de könnyen megszokod majd.
A szerelem egy láng,
amit nem lehet megszelídíteni,
és bár készséges áldozatok vagyunk, kedvesem,
nem lehet csak minket hibáztatni.
Egy tökéletes kép volt, mikor láttam magam a szemedben,
Meg jó reggelt kívántam, édesen itt feküdtél mellettem,
És amit fülembe súgtál, rávéstem egy padra,
Tökéletes pillanatot ezzel az örökkévalóságnak adva.
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.
Csak tanulj és taníts,
hogy majd tanítva megtanuld:
a helyed ott van, ahol szeretnek!
Az szeret, aki az utadba nem áll,
Az szeret, aki tudja, ha menni muszáj,
Az szeret, aki majd elenged téged,
Az szeret, aki könnyezve ért meg.