Gyere vissza, ne engedd, hogy belefulladjak a bánatba,
Egyedül nem fog menni, még szükségem van a támaszra.
Hol sírjam ki magam, hogy beszélhetnék egy halomnak?
Nem hallgat meg az ég sem, hát hogy hihetnék most magamnak?

Egy tökéletes kép volt, mikor láttam magam a szemedben,
Meg jó reggelt kívántam, édesen itt feküdtél mellettem,
És amit fülembe súgtál, rávéstem egy padra,
Tökéletes pillanatot ezzel az örökkévalóságnak adva.

Pár fájó érzés a szívverésnek utat adva született
Pár dobbanásban fogalmazódott meg ez az üzenet
Így egy művészlélek művészettel minden érzést feltár
Ettől a fájdalomtól lesz ez most egy szenvedélyes leltár.

Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal,
Tele félelemmel, ja, hatalmas falakkal.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem:
Születtem nyolcvan, éltem halálomig,
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.

Csak játszottam, és kacagva ástam a síromat
Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat.
Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt
Így az idő távlatából már minden másképp fest.