Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem.
Children of Distance
2006-ban alakult magyar hiphop zenekar
Lehajtom fejem, többé már nem kelek fel,
Ha egy sólyom száll az ablakodba, kérlek, ne hajtsd el,
Utolsó emlékem küldöm neked,
Papírra égetve, mennyire szerettelek.
Gyere vissza, ne engedd, hogy belefulladjak a bánatba,
Egyedül nem fog menni, még szükségem van a támaszra.
Hol sírjam ki magam, hogy beszélhetnék egy halomnak?
Nem hallgat meg az ég sem, hát hogy hihetnék most magamnak?
Ha jót ígér a holnap, ne dőlj be, el ne hidd,
Semmi jót nem fog adni, hazug szóval csábít.
Úgy intek búcsút a régi barátoknak,
Mint akik a végén csak azért találkoztak,
Egy kézfogás, nem más, ennyi, ami megmarad,
Gerinctelen lettél, úgysem embereled meg magad.
Egy tökéletes kép volt, mikor láttam magam a szemedben,
Meg jó reggelt kívántam, édesen itt feküdtél mellettem,
És amit fülembe súgtál, rávéstem egy padra,
Tökéletes pillanatot ezzel az örökkévalóságnak adva.
Pár fájó érzés a szívverésnek utat adva született
Pár dobbanásban fogalmazódott meg ez az üzenet
Így egy művészlélek művészettel minden érzést feltár
Ettől a fájdalomtól lesz ez most egy szenvedélyes leltár.
De azt mondom neked, nézd magad legelőször
Mert lehet, hogy a bűnben mindenkit megelőzöl
És ha úgy látod, hogy minden helyes, amit teszel
Akkor jön majd egy nemzedék, amit a te tetted nevel.
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal,
Tele félelemmel, ja, hatalmas falakkal.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem:
Születtem nyolcvan, éltem halálomig,
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.
Csak játszottam, és kacagva ástam a síromat
Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat.
Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt
Így az idő távlatából már minden másképp fest.
Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja, mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat,
Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat.
De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz,
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Emlékezz, mennyire szerettél,
Mennyire fájt, mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.
Aki a hallgatásom nem érti, az a beszédemet sem.
Fáj minden pillanat, mit nélküled el kell töltenem,
Egy gyenge mondat vigasztal: egyedül jobb nekem.
Átsírt éjszakák, elvesztett barátok,
A világ közepén magadat egyedül találod.