Tulajdonképpen nem az a fontos, hogy hányszor találkozol valakivel, hanem az, hogy mindig ugyanott tudjátok folytatni.
Polcz Alaine
1922. október 7. - 2007. szeptember 20.
magyar pszichológus, író, a tanatológia magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója
Kezdem hinni, hogy a macskák őszinték – nem igaz, hogy a macska hamis, mert hízeleg. Dehogy hízeleg, akkor simul és dorombol, ha neki van kedve hozzá. Egyébként hívhatod, szólongathatod, mintha nem is hallaná, máshová néz. Neki esik jól a hasadon dorombolni, ha nincs kedve hozzá, otthagy. Persze azért szeret és ragaszkodik, csak éppen nem hajlandó tettetni magát, egy csöppet sem udvarias. A kutya már inkább idomítható, de a macska csak félig domesztikált autonóm lény, még a szobacicusok is őriznek valamit a macskaságból.
Sok mindent megtanul az ember anélkül, hogy észrevenné. Alkalmazkodik az új helyzethez: az öregséghez. Persze, lehet ezen bosszankodni, lehet keseregni – de lehet nevetni is. Én mind a hármat teszem. Felváltva.
Mindketten tele vagyunk tüskékkel, de tőled jobban esik a tüske, mint mástól az ölelés.
Megnyugodtam. Eddig azt hittem, hogy introvertált vagyok, de nem, csak depressziós.
Semmit sem viszünk magunkkal a sírba. És most csak lekötnek, megkötöznek a tárgyak. Amit nem használunk, ami fölösleges – oda kell adni másnak. Mi fölösleges? Amire egy évig nem volt szükség. A tárgyak arra valók, hogy átmenjenek a kezünkön.
Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt – ami benne volt, másban keressem?
Nincs annál jobb, természetesebb dolog, mint mikor egy macska dorombol a hasadon.
Amikor az ember jó úton van, és meg tudja valósítani önmagát és élettervét, akkor a legrosszabb körülményekből jót is tud kicsiholni; amikor viszont zsákutcában van, rendszerint a körülményeit okolja, és mindig akadályozza valami abban, amit éppen tenni akar, vagy tennie kellene.
Egyszerre három-négy könyvet olvasok, állnak az ágyam mellett, hurcolom őket ide-oda a házban, ki a teraszra, a kertbe, át a nagyszobába, néha a konyhába is, a kisoroszi faházba is, ott is ki-be, a kertbe, a verandára, a szobámba. Így érzem jól magam, ha velem vannak. Ezért vettem könyvhurcoló kosarat, és könyves táskát az utazásokhoz.
Én nem csak az vagyok, aki voltam, hanem mindaz vagyok, amit szenvedéllyel olvastam.
Ami velem történik, az függ tőlem is: mit választok, hogyan döntök, merre indulok, mit kezdek indulataimmal és érzelmeimmel, mit teszek másokkal nap mint nap vagy kritikus helyzetben.
Ha kevés időm van – mindig kevés időm van –, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na még csak öt perc, aztán még egy fél oldal – könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!
Az ember elfeledte, hogyan kell meghalni, mivel nem tudja, hogy hogyan éljen.
Manapság már nem is illik gyászról beszélni. Így próbáljuk elhárítani. Viszont annál többet panaszkodunk kis semmiségek miatt. Nem azt érintjük, ami a mélyben van, mindig csak a felületet. És így valamennyien szegényebbek leszünk. A gyászolókat pedig – végül is – magukra hagyjuk, hogy aztán bennünket érjen felkészületlenül a saját gyászunk, és mi is magunkra maradjunk.
Menj, nézz és láss! Tapints, szagolj, ízlelj! Hagyd a helyén, vagy gyűjtsd! Edd meg, vagy szépítsd vele otthonod! Csodáld, és mesélj róla! Nézz hosszasan egy téli fát, és gondolj rá, ha nem tudsz elaludni este az ágyadban! Feküdj le a rétre a füvek-virágok közé, nézd a naplementét, vagy szórd magadra őket, és gondolj rájuk, ha rossz kedved van!
Csak ennyit adna erdő-mező? Nem. Sokkal többet: a vadvirágok áradatát, virágzó és sárguló-vörösödő lombokat, bugákat, pihéket, bogyókat, vízmosta kavicsokat, különleges színeket, a növények viruló és száradó áradatát.
Nagyon okosak lettünk, csak a bölcsességet veszítettük el.
A tapasztalatunk egyenes arányban nő a tönkretett ételek számával.