Nem tudnék olyan valakivel élni, aki nem kreatív.
Azokhoz érzem magam közel, akik elszakadtak a számszerűsíthető koruktól.
Mindig negyvenévesen gondoltam magamra. Úgy értem, amikor tizenhét éves voltam, akkor sem éreztem magam naivának. Ez kimaradt. Úgyhogy amikor eljött a nap, végre jól éreztem magam.
( nyilatkozta a Vogue-nak 1992-ben, amikor betöltötte a 40. életévét)
Mindig azt hiszem, hogy ha kapcsolatot teremtek a karakterrel, és bejutok a szívébe, akkor a mozijáró közönség is bejut az enyémbe. Mindig eszembe jut az a láthatatlan kötelék, amely mindannyiunkat összefűz, az, ami összeköt, és az, ami elválaszt.
Azt hiszem, leginkább annyit tudok mondani a házasságról, hogy úgy kell tekintenünk rá, mint egyfajta izomból felépített organizmusra. Folyton mozgatni kell. És hogy folytassam a sportanalógiát, ahogy mondják, oda kell tenned magad. Keményen kell dolgozni rajta, és minden részét megmozgatni.
(mondta Meryl a Chicago Tribune munkatársának, Gene Siskelnek 1986-ban)
Az anyaság emberibbé teszi az embert, és minden leredukálódik a legszükségesebbekre.
A sikeres nők olyan emberek, akiknek az élete az apályra és a dagályra hasonlít. Rám ez biztosan igaz. Vannak az életemben nagyon aktív időszakok, aztán elvonulok. Nem azért, mert csökken az érdeklődésem, hanem azért, mert szükségem van rá.
Úgy látom, hogy a felelősségem növekedésével egyre jobban érdekel a bolygónk jövője.
Annyi évet töltöttem el azzal, hogy azon siránkoztam, miért nem vagyok elég szép, miért nincs olyan testem, mint Jessica Lange-nek, vagy olyan lábam, mint valaki másnak. Micsoda időpocsékolás!
Azt érzem, hogy a feminizmus alapja olyasmi, aminek inkább ahhoz van köze, hogyan szabadítsuk fel a férfiakat és a nőket a hagyományos, nekik kiosztott szerepek alól.
Nem értem, hogy a híres emberek miért csak híres emberekkel akarnak találkozni.
Imádtam Constance szerepét! Bárkit eljátszottam volna kerekesszékben! Csak jó sülhet ki belőle. Megszabja a határokat, ugyanakkor fel is szabadít.
Ha a Vassarban egy tanár kérdezett valamit, általában csend volt, amíg a diákok a választ fogalmazgatták magukban. Aztán néhány kéz bizonytalanul a levegőbe emelkedett. Dartmouthban még szinte el sem hangzott a kérdés, máris minden kéz a magasba lendült. A fiúk kapásból válaszoltak, és néha tévedtek. De ott megtanultam valamit: ugrani kell a lehetőségre.
Főleg a vicceimről lettem híres, állathangokat utánoztam, és rettegésben tartottam a tanárokat.
Meg akartam tanulni, hogyan legyek vonzó és érdekes. Az egész arról szólt, hogy észrevegyenek a fiúk, ugyanakkor elfogadjanak a lányok is, amit elég nehéz kivitelezni.
(részlet a Bernards végzőseinek tartott beszédéből – 2010)
Mindannyian az őseink véréből származunk, és színészként mindig megpróbálom életre kelteni az embereket. Azt hiszem, azokból vagyunk összegyúrva, akik a felmenőink voltak. Gondoljuk csak el, hány életet hordozunk magunkban és magunk körül. Minden, amit megtanultak, minden, ami megsebezte őket, minden, amitől erősebbek lettek, minden, ami boldogabbá tette őket, minden ott van a mi testünkben is. Ettől a gondolattól életre kelek. A családom bennem él, a jó és a rossz is egyaránt.
Azok vagyunk, akik öregkorunkban leszünk, és amikor megöregszünk, azok leszünk, akik nyolcéves korunkban voltunk.
Nagyon kevés munka van nők számára. És amikor dolgozunk, sokkal kevesebbet keresünk, mint férfi társaink. Mostanában ráadásul igen furcsa munkák adódnak. A rendelkezésre álló lehetőségek alapján az ember azt gondolhatná, hogy ezen a világon a nők legfőbb tevékenysége az, hogy kivessék a horgukat, és persze nem halakra gondolok.
(a Micsoda nő! és más, hasonló filmekről nyilatkozott elítélően az Amerikai Filmszínészek Szakszervezetének Első Országos Nőkonferenciáján 1990-ben)
Rohadt idegesítő vagyok! Hogy tudnám ezt leplezni?
(Streep Terry Grossrádióműsorában 2012. február 2-án)