Aki történetet ír, módját ejti annak, hogy a múlttól megszabaduljon.
Közönségesnek nevezzük az esetleges valóságot, melyen nem fedezünk fel pillanatnyilag sem a természetnek, sem a szabadságnak valamely törvényét.
A tevékeny ember azzal törődik, hogy helyesen járjon el; hogy helyénvaló dolgok történnek-e, arra ne legyen dolga.
Ha az ember testi és erkölcsi valóján elgondolkodik, rendszerint betegnek találja magát.
Mindenkinek a természetében van valami, ami visszatetszést keltene, ha szabadon nyilvánítaná.
Tévedni igen helyénvaló dolog, míg fiatalok vagyunk, de öreg korunkra fel kell hagynunk ezzel.
Nem mindenütt vannak békák, ahol víz van, de víz van ott, ahol békákat hallani.
A világ úgyis tele van titokzatossággal, mért tennők meg hát a legegyszerűbb jelenségeket is titokzatosnak.
Sokkal inkább beleképzelhetjük magunkat: oly agynak állapotába, mely a leghatározottabb tévedésben leledzik, mint olyanéba, mely féligazságokkal áltatja magát.
Ha napszerű nem volna már a szem,
Nem láthatná meg a napot sohasem.
S ha nem lappangna bennünk égi szikra,
Az isteni szép sohsem boldogitna.
Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.
A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.
Egyek vagyunk, bármilyen messzi útra ha elmennél,
Alkonyodik, csillagok fénye gyúl már, bár itt lennél!
Ábránd, csaló varázs.
A pompás érzelem, mi életet teremthet,
A földi zűrzavarban holtradermed.
Nem forraszt a szó szívet szívekhez,
Ha nem szívedből érkezett.
Mit át nem érzel, kár azért a hajsza;
Ha nem lelkedből árad át.
Mi csillog, az csupán a percnek érték,
A nagy mű szebb utókort is megér még.
