A polgári demokráciában, a liberális demokráciában kialakult egy rossz rutin, hogy a politikusok a négyévenkénti választáson egymásra licitálva többet ígérnek az állampolgárnak, amit ténylegesen lehet teljesíteni, és ezeket az ígéreteket úgy tudják csak megvalósítani, hogy hitelt vesznek fel azzal, hogy majd lesz valahogy.
A modern politika az javarészt úgy látom, inkább beszéd, és kevésbé cselekvés. Mert most a választáson is, amit elbuktunk, úgy látom, hogy a tények meg a tettek azok kevésbé számítottak, mint a beszéd. Ez egy új korszaka a politikának, ezzel is meg kell barátkozni.
(DopeMan-podcast, 2026. május 8.)
Tisztelt honfitársaim, magyarok, megcsináltuk. A Tisza és Magyarország megnyerte ezt a választást. Nem kicsit, hanem nagyon, sőt, nagyon-nagyon.
Batthyány tér/ 2026. 04. 12.
Aki nem a Tiszára szavaz, az Putyinra és Pócs Jánosra, Andi táskájára, Lázár János kastélyára, Deutsch Tamás gondolataira, Matolcsy fiára, a Bayer showra meg a hatvanpusztai vízilovakra szavaz.
-írta Facebook bejegyzésében (2026. 04. 10.)
Én örülök annak, hogy mindig április-májusban vannak a választások. Országot járunk, és ugye ahogy kizöldül, meg a földek is életre kelnek, ez tényleg fantasztikus. Tehát az ember érzi, hogy egy ilyen országért, vagy látja, hogy egy ilyen országért lehet harcolni. Kicsit össze vagyunk ugye húzóckodva a kelleténél jobban történetileg, de ami van, azért az fantasztikus.
Mindennap elmegyek a templomba, és azt mondom az Úrnak: Uram, ez vagyok én, tetszik neked? Az ő kedvében akarok járni. És természetesen, ha egy párt olyanokat mond, ami jó a hazámnak, és ezt így is értékelem, akkor majd négyévenként rájuk fogok szavazni. Nem akarok betagozódni, nem akarok egyik szekértábornak sem a része lenni. Úgyis azt mondják rám, hogy az vagyok.
Minden országnak, így Magyarországnak is van egy hatalmas, ám rendkívül szerény képességű, tudású és intelligenciájú csőcselék- és csürhetartaléka, amely mindig oda „áramlik”, ahonnan valamit remél, mindegy, hogy kommunista, fasiszta, konzervatív, vagy liberális az ígérgető, nem ba**ik az számukra egy öltést se, vagy esetleg remélhet, kaphat -természetesen ingyen, munka és tanulás nélkül, szavazatért ajándékba-, vagy ígérnek neki azt, amire vágyik, pálinkától hatszázadik havi nyugdíjig, bármit. Ez a bizonyos csőcselék- és csürhetartalék százalék mindenhol más, a fejlettebb helyeken kisebb, Magyarországon -meglátásom szerint- ez olyan 40-50% körül mozoghat, mert ennyi kell ahhoz, hogy a gondolkodó, tanulni vágyó, műveltebb embereket a politikusok túszul ejtsék azáltal, hogy a csőcselék- és csürhetartalékkal magukra szavaztassanak. Oszt’ jónapot. Röhögnek a magángépeiken tovább a markukba.
A népszerűség nem lehet mércéje a politikusok megválasztásának. Ha minden ezen múlna, Donald kacsa és a Muppet Show szereplői ülnének a szenátusban.
Magyarországon már a tavaszi választásokon is nagyobb volt a passzív tömeg, mint a többi környező országban. Ez az elmúlt évtizedeknek a következménye, amikor a Kádár-korszak a maga módján depolitizálással stabilizálta az országot. A Rákosi-korszak kényszer-politizálása után a kádári konszolidáció azon alapult, hogy az emberek valamelyest nagyobb szabadságot és anyagi jólétet kaptak, és aki nem akart politizálni, annak nem kellett, sőt örültek neki. Ehhez szokott a magyar társadalom. S ez nem azonos a jóléti társadalmak politikai közönyével, hanem erre nevelték a magyar társadalmat.
Nincs szükség tökéletes észszerűségre ahhoz, hogy egy demokrácia működni tudjon: elég hozzá, ha az emberek arra szavaznak, ami nagyjából és nem szavatoltan az ő érdekeiket szolgálja. A demokráciák akkor kerülnek bajba, ha elvont, távoli veszélyekkel kell foglalkozni. Ha valóban éghajlatváltozás következik be, az meglehetősen kemény dió lesz a demokráciák számára.
A parlamentarizmus, vagyis az a nyilvános engedély, hogy öt politikai alapvélemény között lehessen választani, nagyon sok olyan embernek hízeleg, aki függetlennek és egyéninek akar látszani és szívesen harcolna a nézeteiért. Végtére is azonban közömbös, hogy a csordára egy nézetet erőszakolnak rá, vagy öt közül választhat. – Aki az öt alapvető véleménytől eltér, és kívül áll, mindig az egész csordával találja magát szemben.
A sorshúzás igazságos, még akkor is, ha néha hajmeresztő lesz az eredménye. A választással gyakorlatilag beépül a kisebbség problémája a rendszer minden szintjébe és vele rengeteg egyéb is: pártok, pénz, hírnév, korrupció, csak hogy néhányat mondjak. Mi esélye maradna akkor az egyszerű embereknek, mi esélyünk lenne rá, hogy meghallanak, vagy hogy tehetünk valamit? A választás teljesen ellentétes a demokráciával, éppen, hogy antidemokratikus.
Az Egyesült Államok (…) azt állítja magáról, hogy a világ legnagyobb demokráciája, noha jelenleg oligarchák irányítják, a választói részvétel alacsonyabb, mint a legtöbb más demokráciában, és a lakosság tényleges részvétele a politikai döntéshozatalban nulla.
A politikus a következő választásra gondol; az államférfi a következő nemzedékre. Az emberek a legjobb politikusokra szavaznak, aztán csodálkoznak, hogy rossz államférfiakat kaptak.
