Az indián nyárról szóló idézetek a búcsúzó meleg napokat és az elmúlás különleges hangulatát idézik meg. Arra emlékeztetnek, hogy minden évszaknak megvan a maga varázsa, és a változásban is ott rejlik a szépség.
Vénasszonyok nyara száll a levegőben. Most múlt dél, de a nap már nem tüzes, csak meleg, mint az öreg ölelés. A tarlókon kolomp kondul az ősz elé, a szántások felett elkésett lepke táncol, a patakok csendesen susognak, mint ősszel az öregasszonyok, s a napraforgók nehéz fejjel hajolnak a föld felé, mintha gyónnának.
E napokban még visszatér
néhány madár, egy kósza pár,
s búcsúzni visszanéz.Ilyenkor ölti fel az ég
a szemfényvesztő nyár mezét –
ó kék-arany csalás!Csel, mely nem ámítsz méheket,
hitemet tetszetős szined
megcsalja szinte már,de tanúk a beért magok,
s egy lágy levél a változott
szélben riadva száll.Nyári napok szentsége, ó
végső, ködös kommunió,
e gyermeket fogadd,hogy ossza égi lényeged,
hogy szent kenyered törje meg
s igya örök borod!
Nyár vége van, a falon piros már a szőlőlevél, nagyanyám ölében fekszem valami félálomban, és megmagyarázhatatlan boldog szomorúság van a szívemben, mert szól az őszibogár, az ég már csillagos, és az ősszagú kert lélegzete összekeveredik az erdei szalma meleg, nyári illatával.
A nyár végi nap ránk szórta puha aranyát, amint ott ültünk az almafa alatt, és a távoli dombok olyan közel jöttek, mint álomban a mesék.
Fáradt és öreg volt a nyár, csak a szíve volt még meleg, de reszkető kezével hiába ültette már a virágokat: nem kellettek senkinek.
A nyár arany sugarai elárasztottak mindent, s a fény még győztesként ünnepelhette magát az eljövendő hideg, vacogó ősz és a fagyos, csikorgó tél előtt.
A rádiócsatornák műsorvezetői egyfolytában arról karattyolnak, hogy milyen gyönyörű volt ez a hétvége. Igazi indián nyár, minden korábbinál magasabb hőmérséklettel és perzselő napsütéssel.
Bár már beköszöntött az indián nyár, mégis édes illat úszik a nagyvárosi levegőben, és a napsugarak lágyan simogatják a hátamat.
A nyár melegéből valami, a tél hidegéből semmi: ez teszi szeptembert az esztendő legszebb, legkívánatosabb hónapjává.
Megszoktam már a magányos kóborlást, és különösen kedvelem ezeket az éjszakákat, amikor egyedül baktatok az elmúló nyárban, körülöttem megfáradt, elhamvadt színek.
A nyárfákat cibáló szél vörös és sárga konfettivel teríti be – mintha csak egy hangulatos nyár záróakkordja volna.
Az erdőben hirtelen igazi indián nyár vette körül, a fák ragyogó mélysárgába és vörösbe öltöztek a fehér nyírfákkal és zöld fenyőkkel pettyezett hegyek kéklő háttere előtt.
Verőfényes, forró délután van, az indián nyár utolsó csókja, mielőtt a tél megkezdi a lassú hatalomátvételt.
Hallgattam az estét, néztem az eget, teleszívtam magam a széna, a szalmakazal, a kert nyárvégi lélegzetével, … az alma- és bürökszagú kertben, a Kácsalja kis patakjának tükrében, ahol elfért az egész csillagos ég, és a fecskék üres fészkében az istálló gerendáján, ahonnét elvándoroltak a fecskék, és majd visszavándorolnak a fészekbe, mintha a nemzedékeket az élet és a szeretet hordozta volna a messzeség és vándorlás láthatatlan útjain.
Ezer őszi bogár siratta a nyarat, a csend szétfolyt a völgyekben s az érő kukorica édeskés illata ránk lehelt, mint régi, borongó nyár végi emlék. Csak ültünk, hallgattuk a levelek susogását, néztük egy-egy lehulló csillag fényes útját és nem szóltunk, mert minek szóltunk volna?
