Általában olcsó az élet, de aztán olyan is… S bizony a hetekig, néha hónapokig tartó viszontagságok megviselik a legerősebb és legszívósabb természetű embert is.
Fekete István
1900. jan. 25. - 1970. jún. 23.
József Attila-díjas magyar író
Csak peregtek a naptárlapok, ballagtak az órák, mintha valahová okvetlen oda akartak volna érni, pedig nem ők mentek, hanem alattuk folyt határtalan egykedvűséggel az Idő.
Elült a por, a napnak már csak vörös emléke hunyorgott az ég alján, de a kertek öreg fái alatt (…), a nádas árnyán, puha, nagy kazlak mellett ott osont már a Sötétség kisebbik szolgája, a Szürkület.
Ezt a jelenetet sokáig őrizgettem gondolataim között, amíg csak emlékké nem lett, hogy éljen, amíg én élek.
Értelmem emlékeiben most már egyre sűrűbb és tartósabb az a kerítés, amelynek léckaróin az emlékek köcsögjei száradnak, amelyekben – ha le-leveszek egyet-egyet – a múlt beszáradt lekvárja illatozik vagy büdösödik, aszerint, hogy szívesen szaglászom-e az események befőtt aromáját, vagy bosszúsan, esetleg utálattal, és úgy szagolgatom a régi lekvárt, mint a háromhetes döglött halat.
A fizika – úgy látszik – a természettel egyszerre született… vagy talán a fizika szülte a természetet?
Aztán egyszerre csönd lett. Süket, nagy csend. Jóska nem jött haza többet, és Kálmán is elmaradt valahol az Isonzónál. Sűrű nagypéntekek jöttek akkor, jajok és könnyek, és egy átkozott szó fullasztó sziklát gördített ránk, s a sziklára az volt írva: Trianon.
A patakparton egy varjú károg, ébresztgetvén a világot, és dühösen recsegteti a riadót, mert senki nem igazodik hozzá.
Ez is hozzátartozik a természet szigorú törvényeihez, amely előírja, hogy a családért és a nemzedékért mindent meg kell tenni, mindent oda kell adni, még az életet is, de egymásért – semmit!
Állnak a fák, a nádasok, a bokrok, és vigyáznak a maguk világára, mely nem változott évezredek óta. Maradiak voltak, az igaz, de a kökény csak kökényt termett s a vadkörte csak vadkörtét. Az ember azonban ekrazitot termelt és ciánt, izmusokat és tanokat. Repülőgépet és tankokat.
Felsüt a nap, a vadcseresznyefák virágkoronája kitárja millió kelyhét az áldó nap felé, és a méhek lakodalmas népe zengeni kezd a szerelem, az élet, a tavasz orgonáján.
Hajnalban északi szél csapott hirtelen a városra, és a szitáló esőcseppek megfagytak a levegőben. Esett a hó, pedig a barackfák ágai már bimbóban voltak, és a kertekben sárga kis arcával már napok óta nevetett a kankalin. Esett a hó, de olvadt is, és a táncoló hópelyhek keringőzéséhez kajánul muzsikált a bádogcsatorna.
Ez júliusban volt, július közepén, most pedig szeptember van. Hajnal. A kukorica már elhallgatott, mert harmat szállt éjszaka a beszédes levelekre, és a tücskök is elnémultak, mert a citerák húrja megereszkedett az ébredés józanságának párájában.
Aztán hamar megjött az alkony és az este. Hátunk mögött a nádas vizekre véres párát lehelt az alkonyba fúló nap, előttünk pedig szürkület kúszott a tarlókra, melyeken felcsirrent már a fogolykakas.
Szeptemberben járt az idő. A napraforgók sárga arca kinevetett az útra, és a friss szántások lágy, édes illata szétfolyt a barázdákban.
Nagy árkot nehezebb átugrani, de annál jobban örül az ember, ha a túlsó parton van.
Álltak egy pillanatig, nagy csend lett, és mintha a reggeli nap ragyogása régi bánatok árnyékát söpörte volna ki az udvarról.
A szél tépi a ködöt, s az akácágak úgy sziszegnek, mintha az alkony hideg kígyói tekeregnének valahol fenn a levegőben.
A kútásás veszedelmes mesterség, amihez bátorság, azaz pálinka kell.
Erős, szép asszonynak erős ital kell.
Mások ezeket keresték még



