1946. jan. 20. - 2025. jan. 16.
kétszeres César-díjas amerikai filmrendező, filmproducer és vizuális művész
Veszélyes azt állítani, hogy egy filmben egy nő minden nőt képvisel, vagy egy férfi minden férfit. Néhány kritikus imád általánosítani. Pedig valójában egy bizonyos emberről van szó, aki egy bizonyos történetben egy bizonyos úton halad. Ezek a konkrét dolgok megteremtik a maguk világát.
Az ötlet olyan, mint a hal. Ha megelégszel a kis halakkal, elég a sekélyesben horgásznod, de ha nagy halat akarsz fogni, mélyebbre kell menned.
Majdnem mindenkiben egy csomó különféle dolog van, csak úgy úszkálnak bennük, és szerintem a legtöbb ember nincs is tisztában a benne rejlő sötét részekkel.
Hallgass a józan észre: minél jobban szenved az alkotó, annál kevésbé tud alkotni. Minél jobban szenved, annál kisebb az esélye, hogy élvezi a dolgát és igazán jó lesz az eredmény. Persze, van, aki Vincent Van Goghra hivatkozik: egy festő, aki rendkívülit alkotott annak ellenére, hogy – vagy pont azért, mert – szenvedett. Szerintem Van Gogh sokkal termékenyebb és sokkal rendkívülibb lett volna, ha nem korlátozza a belső gyötrelem. Szerintem nem a fájdalomban rejlik a nagysága, hanem a festésben találta meg azt a kis örömöt, ami kijutott neki.
És amikor földre kerül az ember, mindenki boldogan belerúg.
Dr. John Hagelin egyszer azt mondta, hogy a Biblia rejtjelesen íródott, lámpafénynél egy dolog, de spirituális fényben valami teljesen más. Egyik nap a nappaliban vagyok, és előveszem a Bibliát, olvasni kezdem, mire íme, a lap hirtelen megtelt fénnyel, és már meg is történt. Szinte fehéren gyúlt ki az oldal, és bármi állt is rajta, egy önmagánál sokkal nagyobb dolgot világított meg, és hirtelen mindent megértettem. Megcsapott a felismerés, hogy ez az út, amelyet emberi lényként végigjárunk, annyira gyönyörű, és a legboldogabb happy enddel ér véget. Hogy minden rendben van. Nincs miért aggódni. Minden egyszerűen gyönyörű.
Most már tudományos módszerekre van szükség, hogy mindenki jóllakjon. Talán így van. De az anyatermészet közben szét lett zúzva, és az egész a pénz miatt történt.
A Twin Peaks átütő sikere semmit sem jelentett nekem. Mindig azt szoktam mondani, hogy nem feltétlenül baj a kudarc, mert onnan csak felfelé lehet jönni, úgyhogy a kudarc tulajdonképpen szabadságot ad. Az viszont előfordulhat, hogy a siker betesz az embernek, mert akkor aggódni kezd, hogy elbukik, mert az ember nem maradhat örökké ugyanazon a helyen. Ez így van, és kész. Hálásnak kell lenni a sikerekért, mert ilyenkor az embereknek tényleg nagyon tetszik, amit csináltál, de igazából az egész a munkáról, a művekről szól.
Kezdetben a Twin Peaks óriási volt, de az ABC-nek soha nem volt a szíve csücske ez a műsor, és amikor kezdtek érkezni hozzájuk a levelek, hogy „Mikor tudjuk már meg, ki ölte meg Laura Palmert?”, akkor rákényszerítettek bennünket, hogy közöljük a választ, és azt követően már senki nem nézte tovább az adást. Megmondtam nekik, hogy ha felfedjük a gyilkos kilétét, akkor ott vége az egésznek, és vége is lett. És volt itt még valami más is. Volt olyan időszak, amikor egy folytatásos történetet elfogadtak, és rendszeresen nézték, de aztán a hirdetőknek az lett az álláspontjuk, hogy „Ha a néző kihagy egy-két epizódot, nem tud visszarázódni a műsorba, és akkor abbahagyja a nézést, úgyhogy lezáruló epizódokat kell gyártani”, ez pedig megváltoztatta a műsorok hangulatát. Szerintem az egészet a pénz működteti. Mire Bob Iger odajött hozzánk, és azt mondta: „Meg kell oldanotok a rejtélyt”, addigra már amúgy is nagyjából elegem volt.
Nagyon boldog gyerekkorom volt, és azt hiszem, ez készített fel az életre. Valóban nagyszerű volt a családom, és ez jó alapozást adott, ami rettentően fontos.
A természetnek az a törvénye, hogy amit vetsz, azt learatod, és az ember azzal a bizonyossággal érkezik az életbe, hogy a múltjának egy része vissza fog térni ebbe az életbe is.
Annyit tudok, hogy abból, ami a személyiségünket alkotja, sok minden már előre le van fektetve, mire ideérünk. A születés és a halál kerekének hívják ezt, én pedig hiszek abban, hogy már sok-sok alkalommal körbefordultunk.
Hallottam rendezőkről, akik üvöltenek a színészekkel, és olyanokról is, akik valami trükkel hozzák ki belőlük a megfelelő alakítást. Van, aki a munkát úgy próbálja kézben tartani, hogy a többieket félelemben tartja. Szerintem ez elég nevetséges, sőt, szánalmas ostobaság. Ha az emberek félnek, nem akarnak dolgozni. Manapság sokan érzik magukat megfélemlítve. A félelemből gyűlölet lesz, és gyűlölni fogják a munkát. A gyűlöletből meg harag, és akkor haragudni fognak a főnökükre és a munkájukra. Ha félelemkeltéssel tartanám kézben a stábot, jó, ha a mostani munkám egy százalékát el tudnám végezni. Az egész folyamatnak a közös öröme is odalenne. Mert fontos, hogy öröm legyen a munka.
Úgy nőttem fel, hogy imádtam a fákat, és gyerekkoromban szoros kapcsolatban voltam a természettel.
Ha azt teszed, amiben hiszel, és kudarcot vallasz, az egy dolog, még békében élhetsz önmagaddal. De ha nem a hited szerint cselekedtél, az olyan, mintha kétszer is meghaltál volna.
Rengeteg minden múlt az életemben a szerencsén. Az a tanácsom: szerezz egy állást, ami mellett időd is marad, aludj és egyél eleget, és dolgozz annyit, amennyit csak bírsz.
Néhány művész abban a hitben él, hogy a harag, a depresszió vagy más negatív érzés érdekesebbé teszi a művészetét. Ragaszkodnak a haraghoz vagy a félelemhez, hogy a munkájukba is beleadhassák ezeket. Már a boldogság ötletétől is hányingerük lesz. Azt hiszik, elvesztenék az erejüket, vagy nem lennének elég érdekesek.
Ha egy cég nem a félelemkeltésre alapozna, hanem minden munkatársnak lehetőséget adna az elmélyülésre, növekedne az emberek energiája és az intelligenciájuk is, és akár ingyen is vállalnának túlórákat. Kreatívabbak lennének. Hatalmasat fejlődhetne ezáltal a vállalat. Akár így is lehetne. De nem így van, pedig olyan könnyű lenne.
Meg kell találnod az egyensúlyt siker és kudarc között. A siker ugyanúgy megölhet, mint a kudarc.
