Egy indulattal kimondott mondat lelki tőr lehet a másik szívében. Hiába nem gondoltuk komolyan, hosszú távon mégis sebződést indíthat el, eltávolodást.
A párkapcsolat legfontosabb szabálya: keresd, miben tudsz te magad változni, hogy a másiktól elvárhasd a változtatást.
Jó, ha ismerjük a kapcsolatok dinamikáját, de ugyanilyen jó, ha ismerjük magunkat. Mert akkor tudjuk, mit miért csinálunk, mi miből ered.
Ha szerelmesek vagyunk, szüntelenül sóvárgunk a másikra, „éhesek” vagyunk rá. Egybe akarunk olvadni a másikkal, benne szeretnénk lenni. A bent lét vágya visszacseng zsigeri emlékezetünk ősidejére, amikor egyben voltunk anyánkkal. Ezt csak sejt szinten érezzük, tudatos emlékképünk nincs róla. Mégis felejthetetlen boldogságot jelentett számunkra, amire a szerelemben is vágyunk.
Létünknek van egy olyan csodálatos időszaka, amikor a lélek kinyílik. Ez a szerelem.
A család ősi intézmény, amely évezredek óta valamennyi kultúrában létezik valamilyen formában. Olyan életkeret, amelyben biológiai létünk megvalósul, pszichés fejlődésünk pedig alapvető jegyeit, individuális arculatát bontja ki.
A magány az soha nem pozitív. A magány azt jelenti, hogy egyedül vagyok minden gondommal, bajommal, nincs társam, nincs egy megértő szív, akihez forduljak, nincs a közelben egy együtt érző lélek. Ebbe az ember sajnos belebetegszik.
Ebben az irigykedő kultúrában a karácsony egy különösen érzékeny időszak, sokszor inkább emlékeztet egy versenyre vagy egy vetélkedőre, semmint egy meghitt ünnepre.
Más az egyedüllét és más a magány. A magány az, hogy lelkileg tényleg nincs senki, akihez fordulhatnánk. Az egyedüllét az azt jelenti, hogy a másik ember nincs jelen az életterünkben. Az egyedüllét az lehet egy vágyott dolog is.
Ha azt szeretnénk, hogy a gyereknek megerősödjön az önbizalma, kérlek benneteket, ne alázzátok meg őt, ne nevezzétek tudatlannak, butának, szerencsétlennek, ügyetlennek, ne hasonlítgassátok össze a kárára másokkal. Inkább azt mondjátok el neki, hogy az ő korában ti is ugyanígy küszködtetek azokkal a dolgokkal, amikkel ő, álljatok mellé, erősítsétek meg abban, amiben jó! A modern pszichológia és pedagógia üzenete, hogy sugározz bizalmat! Nézz a gyerek szemébe, és mondd neki azt: tudom, hogy te ezt meg fogod tudni csinálni! Tudom, hogy képes vagy rá! Tudjátok, micsoda varázsmondat ez? Képzeljétek el, hogy nektek mondja ezt valaki teljes bizalommal és szeretettel! Ez olyan gyógyír a szívnek és olyan töltőerő, hogy a felnőtti kapcsolatokban is nagyon érdemes használni.
Az ember ma „kapni akar”, de kész elfogadni mindazt, amiért nem kell túl nagy erőfeszítéseket tennie.
Az emberi természet örök, a törvények nem felülírhatók, csak a kifejezési formák változnak.
Az életképes kultúrák arra tanítanak, hogy az egyetemes igazság talpköve az élet, ennek mindenekelőtti- és feletti védelme, szeretete, szolgálata. Ezt szentesítik a törvények, ezt tanítják a szent iratok.
Annyi mindent megtanulunk az életben, de talán a legfontosabbra, a párkapcsolatra, együttélésre, családi életre és gyermeknevelésre nem készít fel ez az egyre ordasabbá és embertelenebbé váló világ. Mindenhez van „úti kalauz”, hogyan légy sikeres, hogy szerezz minél több pénzt, hogyan legyél te, egyedül csak te önmegvalósító és az élet királya, de arra nem tanítanak, hogyan legyél jó férj, feleség, anya, apa, szövetséges társa valakinek, akivel életet visztek tovább, gyermeket neveltek.
Van-e titokzatosabb az embernél? Páratlanul egyedi lények vagyunk, az Univerzum csillagai. Embervoltunk hasonlósága mögött individuális arculat rejlik, ebben áll a nagy titok.
Nekem ne mondják el, hogyan kell a tangót táncolni, hanem állítsanak be oda, és mutassák meg, és járják végig velem a tangót először szabályosan, hogy miután nagyon tudom szabályosan, úgy tudjak szárnyalni, mint egy angyal. Ugye, tulajdonképpen ez az igazi tanítás.
A belső konfliktusok arra valók, hogy eddzenek bennünket, hogy próbatételül szolgáljanak, amelyek által megküzdhetünk önmagunkkal is. A lelki konfliktusok megoldásának, azaz a vállalt döntések emberiességének nívója adja meg humán méltóságunkat, minőségünket.
Nagyon érdemes fejleszteni, izmosítani magunkban azt a képességünket, hogy kívülről és bizonyos távolságot teremtve rá tudjunk tekinteni életünk fájdalmas eseményeire. Ilyenkor szempontváltás történik, amit a pszichológia átkeretezésnek nevez. Amikor megtörtént veled az adott esemény, egy bizonyos helyzetben voltál, és annak megfelelően láttad a valóságot. Az átkeretezés során megpróbálsz más szemszögből rátekinteni. Mindenféle optikából megnézed a történteket, nemcsak a magad, de a szeretteid, környezeted nézőpontjából is. Azáltal, hogy elkezdesz mozogni a saját beszorult lelki helyzetedben, életbe lép a kaleidoszkópeffektus: ha csak egy pici részletet is elmozdítasz, a teljes kép megváltozik. Ez pedig óriási megkönnyebbülést hozhat magával, egy csodálatos feloldó folyamat első lépése lehet, amelynek keretében a beszorult, betokosodott lelki tartalmak utat találhatnak kifelé.
Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.