Az univerzum alapelve nem a harc, hanem a viszonylagosság, ezért nincsen benne szándék, hiszen nincs kivívható győzelem és elérendő cél sem. Minden cél, ahogy a szó is jelzi, végpont, valaminek az ellentéte, csak ahhoz viszonyítva létezik. A világ nem siet sehová, nem kell tehát rohannia. […] A zen tanulmányozásában, de a távol-keleti művészetben általában is elsőrendű elv, hogy a sietség végzetes, csakúgy mint mindaz, ami velejár. Hiszen nincs elérendő cél. Mihelyt célt állítunk magunk elé, lehetetlenné válik, hogy a művészet figyelmét gyakoroljuk, és elsajátítsuk szigprú technikáját.
Alan Watts
40 idézet
1915. jan. 6. - 1973. nov. 16.
angol származású filozófus, író, a keleti filozófiák és életfelfogás Nyugaton való terjesztéséről vált híressé
A legjobb Alan Watts idézetek
A tökéletes elmélyülés állandó figyelem, az ember érzékleteinek, érzéseinek, gondolatainak követése – minden cél és kommentár nélkül. A tudat teljes tisztasága és jelenléte ez, aktív passzivitás, amelyben az események úgy jönnek-mennek, mint a tükörben a dolgok tükörképei: semmi más nem tükröződik benne, csak ami ott van.
Minden egyes beavatkozás a természet folyamataiba előre nem látható változásokat okoz bennük. Az az emberi test, amely antibiotikumokat vett fel, már nem teljesen ugyanaz a típusú organizmus, mint azelőtt volt, mert a szer hatására mikroorganizmusainak viselkedése jelentősen megváltozott. Minél inkább beavatkozunk, annál többet kell elemeznünk az egyre csak szaporodó, részletes információhalmazt beavatkozásainknak egy olyan világra gyakorolt hatásáról, amelynek végtelen részletei szétválaszthatatlanul egymásba fonódtak.
A „halál”, amitől megváltást nyerünk, mindig a múlt, az üdvözülés pedig az idő varázslata alóli megszabadulás. Ez tüstént megfosztja az élet elengedhetetlen részét képező fizikai halált a maga sajátos borzalmáról, mivel az elme többé már nem ég a folytatás, az emlékek végtelen felhalmozásának lázában. A fizikai halál immár az örök megújulás eszközeként fogja fel. Nem csupán az élet étellé alakulásáról van szó, hanem az emlékek, a múlt kisöpréséről is, amely múlt, ha határtalanul halmozódna tovább, kimondhatatlan monotónia érzésébe fojtana minden teremtett életet. A fizikai halál az önmagamnak nevezett emlék-komplexum akaratlan végpontja – az időm vége. A valódi és örök Önvaló azonban nem hal meg a halállal – ama paradox okból kifolyólag, hogy akarja a „halált” és a „véget” örökkön örökké, ennélfogva minden pillanatban „új”. […] Kevésbé jelképesen kifejezve a valóság világa örökkévaló, mindig végéhez ér, mert nincs jövője, és mindig új, mert nincs múltja sem.
Nincs szükségünk új vallásra vagy egy új bibliára. Egy új tapasztalásra van szükségünk – egy új érzésre arról, hogy milyen „én”-nek lenni.
A szavak és mértékek nem adnak életet: csupán jelképezik azt. A mindenségre adott nyelvi magyarázatok tehát magukba zártak, s a leglényegesebbet megmagyarázni és meghatározni képtelenek. A szótár maga is önmagába zárt. A szavakat más szavakkal határozza meg.
Valaki, aki mindenfélén elgondolkodik, és el van bűvölve az emberektől és az élettől, az elbűvölővé válik. De az, aki senki másra nem gondol, az unalmas. Más szóval minél jobban kapcsolódsz a külvilághoz, annál gazdagabbá válsz.
Keresztre kell feszíteni, máglyára kell vetni bárkit, aki józan esze birtokában azt hiszi, hogy ő Isten, bár manapság arra a könyörületes álláspontra helyezkedünk, hogy józan esze birtokában senki sem hihet ilyen hülyeséget. Csak egy szerencsétlen idióta képzelheti azt magáról, hogy ő a világ mindenható uralkodója, és várhatja el, hogy mindenki más térdre boruljon előtte és imádja őt.
Védelmet keresünk abban, hogy egyediek és különlegesek akarunk lenni, hogy a legbiztonságosabb egyházhoz, a legerősebb nemzethez, a legfelsőbb társadalmi osztályhoz, a jó társasághoz és Valakikhez szeretnénk tartozni. Mindezek a védelmi intézkedések megosztásunkhoz vezetnek, így aztán csak nő a biztonsághiány, ami a védelem igényét is tovább növeli. Persze mindezt abban az ártatlan hitben tesszük, hogy mi csak megfelelőképpen próbálunk cselekedni és a lehető legjobban élni, csakhogy ez is ellentmondás. Csakis akkor gondolhatom ugyanis komolyan, hogy eszményképek szerint kívánok élni s meg akarom jobbítani magam, ha már eleve kettéhasadtam.
Elfeledkeztünk róla, hogy a gondolatok és a szavak csupán egyezményesek, s hogy végzetes hiba az egyezményes dolgokat túl komolyan venni. Az efféle dolgok ugyanis a társadalom kényelmét szolgálják: ilyen például a pénz. A pénz megszabadít a cserekereskedelem kényelmetlenségeitől. A pénzt mégis képtelen dolog túl komolyan venni, vagy összekeverni a valódi javakkal, hiszen nem lenne jó senkinek, ha például enne belőle, vagy ruhaként viselné.
Meghatározni annyi, mint korlátozni, határokat szabni, összehasonlítani és szembeállítani, éppen ezért a világegyetem, a minden, úgy tűnik, meghatározhatatlan.
A modern ember voltaképpen arról tesz tanúbizonyságot, hogy nincs is életcélja. A haladás, ahogyan elképzeli, nem vezet sehová, kivéve a további haladást. Így életét a „soha el nem érkező holnap” utáni eszeveszett hajsza iránt kötelezi el.
A zen értőjét az választja el a közönséges emberek sokaságától, hogy az utóbbiaknak így vagy úgy bajuk van saját emberi mivoltukkal, törekvéseikben angyalokká vagy démonokká szeretnének válni.
A cél nélküli élet minden zen művészet visszatérő témája, a művész belső állapotát fejezi ki, miközben az időtlen pillanatban sehová sem tart. Mindenkinek vannak hasonló pillanatai, ilyenkor támadnak aztán olyan élénk benyomásai a világról, amelyek örökre beragyogják az emlékezet szemétkupacait – az égő avar kesernyés illata egy párás őszi reggelen, napfényben szárnyaló galambok a viharfellegek hátterében, a távoli vízesés moraja alkonyatkor vagy egy ismeretlen madár rikoltása az erdő mélyén. A zen művészetében minden tájkép, minden szélben hajladozó bambusz vagy magányos sziklaszirt rajza egy-egy ilyen pillanatot idéz.
Az a világ, amely mindinkább úticélokból áll közöttük való utazás nélkül, amely csak a minél gyorsabb „megérkezést” értékeli, tartalmatlan világgá fog válni. Az ember akárhová eljuthat, ám ez minél könnyebben lehetséges, annál kevésbé érdemes bárhová is eljutni.
A távol-keleti kultúra mélyén az a felismerés nyugszik, hogy az ellentétek csak egymáshoz viszonyítva állnak fenn, így alapvető harmóniában vannak egymással. A konfliktus mindig felszínes, hiszen nem lehet végletes ellentét olyan ellentétpárok között, amelyek kölcsönösen egymástól függenek. Szellem és természet, szubjektum és objektum, jó és rossz, művész és médium elválasztása teljesen idegen e kultúrák számára.
Az átmenetiség csak az örökösen megragadásra törő gondolkodást kedvetleníti el. Ha engedi magát együtt mozogni a változás áramával, ha zen buddhista képpel szólva olyan lesz, mint labda a hegyi patakban, az átmenetiség vagy üresség tudatából egyfajta extázis támad. Talán éppen ez az oka, hogy mind Keleten, mind Nyugaton a változékonyság és múlandóság a legmélyebb, legmegindítóbb költészet tárgya – amelyen a tünékenység varázsa még akkor is átragyog, ha maga a költő a leghevesebben tiltakozik ellene.
A szavak csak annyiban alkalmasak a kommunikációra, amennyiben az emberek közös tapasztalatokban osztoznak.
Aki ugyanis önismerettel rendelkezik, annak a számára nincs kettősség önmaga és a külvilág között.
Frusztrációnk részben abból a szokásunkból adódik, hogy örökösen a nyelvtől és a gondolattól várjuk a magyarázatot, ám hiába. Azt kívánni az élettől, hogy ilyen értelemben legyen érthető, annyi, mintha azt várnánk tőle, hogy ne élet legyen.
Alan Watts idézetek – keleti bölcsesség nyugati nyelven
Alan Watts brit filozófus, író és előadó volt, aki különleges képességgel rendelkezett: a keleti filozófia mély és gyakran bonyolult tanításait egyszerű, érthető, mégis mélyen elgondolkodtató módon tudta átadni a nyugati közönségnek.
Előadásai és könyvei olyan témákat érintenek, mint a tudat természete, a jelenben való élet művészete, az egó illúziója és a világgal való egység megélése.
Az Alan Watts idézetek varázsa abban rejlik, hogy nemcsak szavakat közvetítenek, hanem egyfajta szemléletmódot is. Szavai arra bátorítanak, hogy kilépjünk a megszokott gondolkodási kereteinkből, és újra felfedezzük az élet egyszerű, mégis mély értelmét.
Akár a taoizmusról, zenről vagy a buddhizmus tanításairól beszél, mindig olyan nyelven teszi, amely közvetlenül szól a szívünkhöz és az elménkhez.
Watts gondolatai gyakran rámutatnak arra, hogy a boldogság nem valami elérendő cél a távoli jövőben, hanem itt és most megtapasztalható állapot.
Arra hív, hogy engedjük el a túlzott kontrollt, és bízzunk az élet természetes áramlásában. Ezek az üzenetek különösen aktuálisak a mai, rohanó világban, amikor sokan küzdenek a stresszel és a túlterheltséggel.
Az itt összegyűjtött Alan Watts idézetek között találsz rövid, frappáns gondolatokat és hosszabb, filozofikus elmélkedéseket is. Mindegyik egy apró ablakot nyit egy mélyebb valóságra, amely túlmutat a hétköznapi tapasztalatainkon.
Legyen szó meditációról, szeretetről vagy az élet játékos megközelítéséről, ezek a szavak inspirációt, nyugalmat és új nézőpontot adhatnak.
Merülj el Alan Watts legjobb idézeteiben, és fedezd fel, hogyan lehet az életet könnyedebben, szabadabban és tudatosabban élni – úgy, hogy közben nem veszítjük el a játékosságunkat.