Frusztrációnk részben abból a szokásunkból adódik, hogy örökösen a nyelvtől és a gondolattól várjuk a magyarázatot, ám hiába. Azt kívánni az élettől, hogy ilyen értelemben legyen érthető, annyi, mintha azt várnánk tőle, hogy ne élet legyen.
Ahhoz, hogy megérts valamit, nem szembenézned, hanem azonosulnod kell vele.
Semmi sem fog össze annyira egy közösséget, mint egy külső ellenséggel szembeni közös ügy. Ugyanaz az ellenség egyúttal a társadalmi egység elengedhetetlen támaszává válik.
Ha a kereszténység a bort, az iszlám kávét, a buddhizmus minden bizonnyal a teát jelenti.
Azt is mondhatnánk, hogy ha a vallás az emberek ópiuma, akkor a hinduk belülről lövik be magukat.
Ha félsz a haláltól, akkor éld a halált. Hagyd, hogy magával ragadjon, elborítson – félelem, kísértetek, fájdalmak, múlandóság, felbomlás; minden. És akkor jön, ami mindeddig elképzelhetetlen volt, a meglepetés; nem halsz meg, mert sohasem születtél. Csak éppen elfelejtetted, ki vagy.
Elejétől fogva nyilvánvaló: ellentmondásos dolog tökéletes biztonságra vágyni egy olyan mindenségben, amelynek a lényege a pillanatnyiság és a folytonos változás. […] Ha biztonságban akarom tudni magam, vagyis védelemre vágyom az élet változékonyságával szemben, valójában az élettől akarok elkülönülni. Pedig éppen ez az elkülönültségérzet az, ami a kiszolgáltatottság érzését kelti bennünk.
Szokványos tévedése általában a gyakorló vallásoknak, hogy összekeverik a jelképet a valósággal, hogy ha útmutató ujjat látnak, ahelyett hogy követnék irányát, inkább cumiznak vele.
A legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test külön való az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.
A fizikai világ millió vibrálás – de mi az, ami rezeg, lüktet? A szemnek a szín, a fülnek a hang, az orrnak az illat, az ujjaknak az érintés. Ezek csak különböző nyelvek egyetlen dolog leírására, az érzékelés különböző minőségei, a tudatosság különböző dimenziói. „Mi az, aminek ezek eltérő formái?” – a kérdés értelmetlennek tűnik. Ami a szemnek a fény, az a fülnek a hang. Nekem úgy tűnik, az érzékek nem egy közös dolog kifejezésmódjai, formái, dimenziói, hanem egymásé, mintegy kört alkotva. Ha jobban megfigyeljük, az alak színné változik, a szín rezgéssé, a rezgés hanggá, a hang illattá, az illat ízzé, az íz tapintássá, a tapintás ismét alakká.
Ahhoz, hogy megértsük, hallgatnunk kell a zenét. Ám mihelyst arra gondolunk közben, hogy „éppen zenét hallgatok”, már nem is hallgatunk semmit.
Örökösen „meghódítjuk” a természetet, a teret, hegyeket, sivatagokat, baktériumokat és rovarokat, ahelyett hogy megtanulnánk, hogyan lehet egy harmonikus rendszerben együttműködni velük.
Ez az élet igazi titka – teljesen elveszni abban, amit csinálsz, itt és most. S ahelyett, hogy munkának nevezed, rájönni: valójában játék.
A zen nem keveri össze a szellemiséget azzal, hogy valaki Istenről gondolkodik krumplipucolás közben. A zen szellemiség csak a krumpli pucolása.
A sáros vizet is úgy tisztíthatjuk meg legjobban, ha hagyjuk leülepedni.
Ha felébredsz ebből az illúzióból, és megérted, hogy a feketében benne van a fehér, az énben benne van a te, az életben a halál, vagy mondhatnám úgy is, hogy a halálban az élet, akkor nem éreznéd magad idegennek ebben a világban. Olyasvalakinek, aki a próbaidejét tölti itt, akit a szerencsés véletlen hozott ide, hanem elkezdenéd saját létezésedet mindennél fontosabbnak érezni.
Az élet olyan játék, amelynek első számú játékszabálya: ez nem játék, ez halálosan komoly.