Ady Endre

Ady Endre

1877. nov. 22. - 1919. január 27.

magyar költő

Az élet nem tör össze senkit. Mindenkinek annyit ad, amennyit el tud fogadni. Ha nekem majd kevesebbet fog adni, mint amennyit most remélek, az nem lesz igazságtalanság. Kevesebbhez volt jussom és erőm.

Aki úgy látja a világot,
Mint én – s óh, jaj, magát is benne,
Nincs elmúlás, halál, enyészet,
Amely annak fájdalmas lenne…

Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat…
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.

Az egek ostromlásán kezdjük,
Óh, mint tudunk égni, szeretni!
És elkopunk, mint a fatengely,
A szívünk egy kiégett katlan,
Nincs benne láng: csak pernye, semmi.

Nincs már nékem semmi lángom,
Egy erős érzés megvisel már,
Én már csak a nyugvásra vágyom…
S hogy el tudnék akkor pihenni,
Ha mindenki rugna, utálna!…
Rövid a szívnek ifjusága…

Ha a mi lelkünk egymást keresni és feltalálni rendeltetett, ha a mi életünk célja együtt feledni az egész Élet-komédiát, – leljük fel egymást mielőbb! …addig, míg nem késő. Míg tudunk szeretni és boldogítani.

Tragédia ez a mi életünk. Megcsaljuk a környezetünket, megcsaljuk magunkat – s azután még boldogtalanabbak vagyunk.

A mit maga iránt érzek, közönséges szerelemnek nevetséges volna nevezni. Több az egyszerű érdeklődésnél, nemesebb a közönséges turbékolásnál, én azt hiszem, hogy az én szerencsétlen élettragédiám utolsó derűje, egy végső lobbanása az életkedvnek, hogy aztán rohamosan jöjjön a vég: a katasztrófa.

Én nem vagyok fellegek közt kódorgó lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.

Az élet minden hullámverése elborít, és újabban egy kínos furdalás okoz pokoli fájdalmat: hátha megérdemlem, hátha a világ jó, s a rossz én vagyok!

A szenvedés is sokat ér, mert én szenvedek, és az én szenvedésemben mellettem őrködik a világot semmibe sem vevő, keserű, büszke öntudat.