Emberek, ha boldogtalanok vagytok, vigasztaljon benneteket, hogy én is boldogtalan voltam.
Vigasz idézetek
Az lehet erőt adó, ha rádöbbenünk, akármilyen szegények, betegek vagy öregek vagyunk, micsoda óriási kincs van a birtokunkban a tiszta tudatunk és értelmi képességeink révén. Még együtt vagyunk a világgal, és szellemi erőink révén még alakíthatjuk magunkat és kapcsolatainkat. Ez a perspektívaváltás gyógyír lehet a lehangolódás, a depresszió ellen. A remény záloga lehet, hogy ami bánt bennünket, az még megváltoz/tat/hat/ó.
Ha megvágod magad, folyhat a véred és biztosan érzed a kínt. De ahogy telik az idő, a seb beheged és a fájdalom megszűnik. Sőt, ha gyógyszert teszel rá, akkor még gyorsabban elmúlik. Az az igazán borzasztó seb, amely a szívedet éri, mert az nagyon lassan és nehezen gyógyul be. A bőrödön és a szíveden ejtett sebek nem sokban különböznek, de amíg a vérző ujjadat bekötöd, a szívedet nem tudod, és sohasem lesz a régi azután, hogy megsérült. Azért ne félj! Létezik gyógyír, amely segít helyre hozni az összetört szívet, de ez a gyógyulás nagyon összetett és csak más adhatja meg neked, egyedül nem hat. Az összetört szív csak egyre vágyik, méghozzá a szeretetre.
Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázsköpenyem.
Hogy holnapra már máshol leszünk, sajnos nem ígérhetem,
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.
Minden veszteség
fájdalomba csomagolt
megkönnyebbülés.
Hol vagyok otthon,
Nem tudom,
De ha fáradt leszek
És elbukom,
Simítsd le arcomról
A rémálmok
Ólomporát,
Az éjjelt virraszd át!
Most először nem taglózta le a fájdalom (…); először értette meg, hogy az emlékezet valóságos hely, amelyet bármikor felkereshetünk, és hogy néhány percet a halottak között tölteni nem feltétlenül rossz, sőt hatalmas megnyugvás, boldogság forrása is lehet.
Ó, zene! Eszedbe jut egy dallam, hangtalanul eldúdolod magadban, hogy áthassa bensődet, hogy hatalmába kerítse minden erődet és mozdulatodat – és azokra a pillanatokra, amíg benned él, kioltson minden esetlegest, rosszat, durvát és szomorút a lelkedben, felcsendüljön benne a világ, és a nehezet könnyűvé, a dermedtet szárnyalóvá varázsolja!
A sors igazságtalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is: nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vigaszt is nyújthatunk.
Inkább olyan kultúrában szeretnék élni, ahol az embereknek nem kell a természetfelettihez folyamodniuk, ha vigaszra van szükségük. Nem hiszem, hogy nehezebb azzal a világgal szembenézni, ahol az ember tudja, hogy egy napon megszűnik majd létezni.
Vigasztalást azoktól kapunk, akik egyetértenek velünk, fejlődésünket azok szolgálják, akik nem.
Még egész kicsi voltál, amikor anyád bajai elkezdődtek. Akkor borzasztóan magam alatt voltam, nem tudtam, mit tegyek. Csak ültem a széken búskomoran. Te ezt persze láttad, és valószínű meguntad, mert egyik alkalommal odaugrottál hozzám, és adtál egy nagy puszit. Aztán mentél is tovább azzal a lendülettel, mintha csak úgy útba estem volna.
Ha észnél van az ember, egy-egy mostoha helyzetből is megerősödve lehet kikerülni.
Veszíteni nem szégyen, ha egyébként mindent beleadsz a küzdelembe.
Teljesen érthető, hogy a gyöngébb embernek kimondhatatlan vigasza, hogy nyomorúságában egy Hatalmas Lényhez fohászkodik; hátha cserébe kap a hatalmas úrtól egy kis kenyérmorzsát, moslékcsöppet. De egyúttal kimondhatatlan gyöngesége.
Az egymást követő kiábrándulások, melyeknek sora előreláthatólag még hosszú lesz (…) az az óriási bér, amit a legkisebb élvezett örömért elkerülhetetlenül fizetni kell.