A legnagyobb gyilkosok megússzák, azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. A jók ráfizetnek, mind pórul járnak a végén. Olykor a legkülönbek is. Bizony, így van ez. Miért lenne a könyvekben örökké másképp?
Úgy vagyunk a távolsággal, mint a jövendővel! Nagy, derengő egész nyugszik a lelkünk előtt, érzésünk elmosódik benne, mint a szemünk, és jaj! vágyódunk egész lényünket odaadni, egyetlen, nagy isteni érzés minden gyönyörével telítődni. – És jaj! ha odasietünk, ha az Ott-ból Itt lesz, minden mindig ugyanaz, és benne vagyunk a szegénységünkben, korlátaink rabságában, és lelkünk tovább eped az elillant enyhülésért.
A világban kibogozhatatlanul keveredik a hazugság és a valóság. Mint egy spirál, ami a nyers káosz köré csavarodik. De ha nem csüggedsz, egy napon biztosan megértheted majd a természetét, mert ez a spirál lényege. A rendszeresség.
Rettenetes, hogy a tényektől sosem tudhatjuk meg a valóságot.
Van egy pont, ahol az ember kénytelen szembenézni a kőkemény tényekkel. Látja, hogy olyan út áll előtte, amely az ismeretlenbe viszi, de nincs más választása, mint előremenni. Amíg nem lép előre, csak egy helyben fog toporogni.
Közönségesnek nevezzük az esetleges valóságot, melyen nem fedezünk fel pillanatnyilag sem a természetnek, sem a szabadságnak valamely törvényét.
Ahhoz, hogy meg tudj változtatni valamely valóságot, bele kell illeszkedned, okvetlenül.
A rejtélyek a könyvekbe valók, a valóságban iszonyú fárasztóak.
Az optimizmus nemcsak idült, de gyógyíthatatlan betegség. Hiszen a valóság állandó elvonókúrája sem segít rajta.
Nekem nem kell a valóság! Én varázslatot akarok!
A képzelettől veszem kölcsön, amit a valóság nem ad meg nekem.
A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti.
A valóságot a képzetesen létező világból képzeletünkkel mi képezzük valósággá.