Egy bűnözővé vált kormány – ahogy ez néhányszor már megesett a történelemben – egyik jellemzője az, hogy vezetői nem képesek tanulni: minden történelmi feljegyzés és a józan ész is elárulhatná nekik, hogy az elnyomást katasztrófa követi.
Ma már a történelmet inkább a laboratóriumokban alakítják, mint a fővárosokban.
Arra a kérdésre, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állunk-e, az a válaszunk, hogy mi a történelem magyar oldalán állunk. Támogatjuk és segítjük Ukrajnát, érdekünk a szuverén Ukrajna fennmaradása, és érdekünk, hogy Oroszország ne jelentsen biztonsági fenyegetést Európára, de nem érdekünk, hogy feladjuk minden gazdasági kapcsolatunkat Oroszországgal. Ezekre a kérdésekre magyar szemüveggel nézünk, nem máséval.
(2022. december 24. MTI)
A magyarok szégyenteljes követelésekkel állnak elő a Führernél. A Führer azt tanácsolta nekik, hogy harcolják ki azt, amit akarnak. Egyből visszakoztak. A Führer mélyen megveti ezeket a magyarokat. A legantiszociálisabb rezsim, amit a történelem ismer. Innen a vonzódásuk az angol látszatdemokráciához.
(Joseph Goebbels: Napló – 263. oldal, 1940)
Abban, hogy a magyarok nem akarnak szembenézni a saját történelmükkel, nem egyedülállóak, mert általában egyik nép sem akar, hiszen az fájdalmas. Emellett a magyarok a világtörténelem áldozatainak tekintik magukat. De vegyük észre, hogy nem vagyunk tehetetlen áldozatok. Hogy nekünk is szerepünk volt a saját szerencsétlenségünkben. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy részünk lehet a saját szerencsénkben is, de ahhoz mindennel szembe kell nézni!
A magyar történelem logikájából az következik, hogy Magyarország megkülönböztetett módon tekintsen a kereszténység központjára, a Vatikánra és a Szentatyára.
Az európai történelem viharzása során századokra alámerült magyar nép 1848-ban a kor haladó eszméivel újra magasba emelkedett és csodálatos, hősi küzdelemben a szabadságszerető népek élére került. Bizonyságát adta annak, hogy a haladás, a népszabadság és a humanizmus magasztos eszméiért vívott áldozatos küzdelemben egy maroknyi nép is naggyá és dicsővé tud lenni!
(Centenáriumi beszéd – Parlament, 1948. Március 15.)
A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.
Azért vesztettük el az amerikai gyarmatokat, mert nem volt elég államférfiúi érzékünk ahhoz, hogy felismerjük a megfelelő időt és módját annak, hogy feladjuk azt, amit lehetetlen megtartani.
Megfogadom mindnyájuk előtt, hogy egész életemet, legyen az akár rövid, akár hosszú, az önök szolgálatára áldozom, és annak a nagy birodalmi családnak a szolgálatára, amelyhez valamennyien tartozunk.
Annak ellenére, hogy nagy dolgokra vagyunk képesek, a történelem megtanít arra, hogy néha saját magunktól kell megmenteni minket – a meggondolatlanságunk és kapzsiságunk miatt.
Magyarországon a történelem során megtanultuk, hogy egy ország határ nélkül olyan, mint a tojás héj nélkül.
Kádár Jánosról érdemes volna higgadtan közbeszélgetni, és túllépni a hóttprimitív interpretációkon.
A történelemoktatás körülbelül 56-ig jut el a középiskolákban, utána ismétlés van csak, készülés az érettségire. Ezen belül órákon át szopnak a gyerekek görög istenekkel és királyokkal, valamint pápákkal, ami nem volna baj, ha közben legalább valamit megtanulnának arról az államról, amelyben élnek. Mivel ez nem így van, egyáltalán nincs miért csodálkozni, ahogy azon sem, hogy bizonyos polgártársaink autóborogatással próbálják megoldani a gazdasági válságot. Ők azt tanulták, hogy 1848 meg 1956, az volt a virtus. Sürgősen fel kéne világosítani az embereket, beleértve a felnőtteket is, a közelmúlt történelméről és alapvetõ állampolgári ismeretekről. Mivel azonban ennek szereplői még élnek, sőt a szájuk is jár, ez nem egyszerű.
A történelem alakulását nagymértékben befolyásolják a különféle téveszmék és félreértelmezések.
Az ellenség önmagától nem pusztul el. Sem a kínai reakciósok, sem az amerikai imperializmus Kínában levő agresszív erői nem lépnek le önszántukból a történelem színpadáról.
Nagy nemzetté válni csak az tud, aki megjárja a maga kálváriáját. Aki kiismeri a megpróbáltatások útját. Aki kiállja a próbatételeket. Aki megérti, hogy az igazság erő nélkül keveset ér. A történelem nem könyörületes. Nem bocsájtja meg a gyengeségeket. Ha nincs legény a gáton, elveszünk. Ha a vértelen szépelgőkre hallgatunk, elveszünk. Ha engedünk a széthúzás erőinek, elveszünk. A magyarok soha többé nem engedhetik meg maguknak a gyöngeség luxusát. Mindig csak az lehet a miénk, amit meg tudunk védeni. Ez a törvény és ez a mi sorsunk. Ezért számunkra minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. Ezért nem ért véget a magyarok történelme sem Mohácsnál, sem Világosnál, sem Trianonnál, és ezért fog Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni.
A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált. Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újrarajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha.