Minthogy szívem az Osztrák-Magyar Monarchiáért sohasem repesett, hanem csak a Német Birodalomért dobogott, az előbbi állam szétesése a német nép megváltásának a kezdetét jelentette számomra.
Jegyezzék meg maguknak különösen napjaink irodalmi ambíciókat tápláló lovagjai és nyegléi: a világ legnagyobb átalakulásait sohasem lúdtollakkal irányították! Nem! A toll mindig csak az elméleti megalapozás feladatát végezte. Az a hatalom, amely a nagy vallási és politikai természetű történelmi lavinát elindította, mindig csak a kimondott szó varázsa volt. A nép széles rétegei mindig csak a kimondott szó ereje előtt hajolnak meg. Minden nagy mozgalom egyben népmozgalom, s ezek emberi szenvedélyeknek, lelki érzelmeknek vulkanikus kitörései, amelyeket vagy a szükség borzalmas istennője, vagy a tömeg soraiban dolgozó szó fáklyája lobbantott fel, de sohasem esztétikus irodalmároknak és szalonhősöknek erőtlen ömlengése.
A történelem panteonjához vezető lépcsőzet nem illeti meg az alattomosokat, hanem csak a hősöket.
A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem!
A történelem számos nagy gondolkodója és vezetője, tudósa, művésze és vállalkozója talált rá a sorsfordító ihletre gyaloglás közben.
Lassan rájönnek a zsidók, hogy tényleg nekem köszönhetik életüket azok, aki az elmúlt zsidótragédiából élve visszajöttek, vagy élve maradhattak.
Nem a kritika, hanem a forradalom a hajtóereje a történelemnek.
Hálás vagyok azért, hogy részese lehettem a rendszerváltásnak, még videóra is felvettem, amikor a gyermekemet, aki ’89-ben volt 9 éves, arra figyelmeztetem, hogy most mindent figyeljen, mert történelmet élünk. És ez így is volt, és én ezt nagyon élveztem. Az, hogy az ember megél egy történelmi változást, és azt nyomon követheti a sajtóban, a társadalom különböző szeleteiben, hatalmas élmény.
Egy szerethető embert bárki tud szeretni. A történész számára az a kihívás, hogy a nem szerethetőt szeresse.
Egy bűnözővé vált kormány – ahogy ez néhányszor már megesett a történelemben – egyik jellemzője az, hogy vezetői nem képesek tanulni: minden történelmi feljegyzés és a józan ész is elárulhatná nekik, hogy az elnyomást katasztrófa követi.
Ma már a történelmet inkább a laboratóriumokban alakítják, mint a fővárosokban.
Arra a kérdésre, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állunk-e, az a válaszunk, hogy mi a történelem magyar oldalán állunk. Támogatjuk és segítjük Ukrajnát, érdekünk a szuverén Ukrajna fennmaradása, és érdekünk, hogy Oroszország ne jelentsen biztonsági fenyegetést Európára, de nem érdekünk, hogy feladjuk minden gazdasági kapcsolatunkat Oroszországgal. Ezekre a kérdésekre magyar szemüveggel nézünk, nem máséval.
(2022. december 24. MTI)
A magyarok szégyenteljes követelésekkel állnak elő a Führernél. A Führer azt tanácsolta nekik, hogy harcolják ki azt, amit akarnak. Egyből visszakoztak. A Führer mélyen megveti ezeket a magyarokat. A legantiszociálisabb rezsim, amit a történelem ismer. Innen a vonzódásuk az angol látszatdemokráciához.
(Joseph Goebbels: Napló – 263. oldal, 1940)
Abban, hogy a magyarok nem akarnak szembenézni a saját történelmükkel, nem egyedülállóak, mert általában egyik nép sem akar, hiszen az fájdalmas. Emellett a magyarok a világtörténelem áldozatainak tekintik magukat. De vegyük észre, hogy nem vagyunk tehetetlen áldozatok. Hogy nekünk is szerepünk volt a saját szerencsétlenségünkben. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy részünk lehet a saját szerencsénkben is, de ahhoz mindennel szembe kell nézni!
A magyar történelem logikájából az következik, hogy Magyarország megkülönböztetett módon tekintsen a kereszténység központjára, a Vatikánra és a Szentatyára.
Az európai történelem viharzása során századokra alámerült magyar nép 1848-ban a kor haladó eszméivel újra magasba emelkedett és csodálatos, hősi küzdelemben a szabadságszerető népek élére került. Bizonyságát adta annak, hogy a haladás, a népszabadság és a humanizmus magasztos eszméiért vívott áldozatos küzdelemben egy maroknyi nép is naggyá és dicsővé tud lenni!
(Centenáriumi beszéd – Parlament, 1948. Március 15.)
A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.
Azért vesztettük el az amerikai gyarmatokat, mert nem volt elég államférfiúi érzékünk ahhoz, hogy felismerjük a megfelelő időt és módját annak, hogy feladjuk azt, amit lehetetlen megtartani.