Mely szép virágjában maradott légyen Magyarország is mind addig, valamig a maga nemzetéből választhatott fejedelmet, constál, és az historiák bizonyitják. De mihelyt derekasan a magok nemzetekből való electiót megutállák, megveték, idegen fejedelmek alá veték s adák magukat, micsoda haszon következék belőle? Nem egyéb két felé szakadásnál.
Így volt ez itt századok óta:
Ezt a zúzott, vert fejű magyart
Mindig ütés tartotta, óvta,
Vert hencegések, törött álmok
Után: még konokabban állott.
A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
Gyászos hirnökök suhannak a bús éjszakán, borongón:
„Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a
porondon.”
Nem azért tanulunk történelmet, hogy megtörtént tényeket megismerjünk, hanem azért, hogy benne a jövő és saját népünk létének tanítómesterére találjunk. Ez a célunk. A történelemtanítás csak eszköz.
A történelemtanítás eredménye száz közül kilencvenkilenc esetben siralmas. Néhány adat, születési szám, név mégmegmarad emlékezetünkben, de teljesen hiányzik a határozott, nagy koncepciójú irányvonal. Ami lényeges, azt nem tanítják. Az egyes tanulók többé-kevésbé zseniális hajlamára bízzák, hogy az adatok áradatában és az események forgatagában rátaláljanak a belső indítóokra.
Aligha tanul más nép annyi történelmet, mint a német, de alig is van olyan nép, amely ennek kevésbé vehetné hasznát, mint a miénk. Ha a politika a keletkező történelem, akkor történelmi nevelésünk felett politikai magatartásunk ítélkezik. Nem helyénvaló politikai teljesítményeink siralmas eredményeinek bírálgatása mindaddig, amíg nem gondoskodunk jobb politikai nevelésről.
Ha meggondolom, hogy még a nemrég történt eseményeket is mennyire eltorzítják, a történelem önmagában csak gyanakvásomat kelti fel.
A történelem, bármennyire is a tömegek műve, egy-egy kiemelkedő személyiség karján sétál be az emlékezet házába.
Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékművek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentőségét tükrözték.
Ahogyan a Parthenon megtestesítője Periklész korának, éppúgy jellemzője a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
A templomokat a törökök, a várkastélyokat az osztrákok pusztították el. Nekünk csak romok maradtak! De ezeknek szent falai alatt kell felnőnie annak a lángoló hazaszeretetnek, annak a tetterőnek, amely a török dúlás és az osztrák elnyomatás után ismét fölemeli nemzetünket az európai nagyhatalmak közé, mint amilyen volt az Árpádok és Mátyás király idejében.
Magyarország közigazgatásának beosztását Szent István alapozta meg a vármegye-rendszerrel. Oly tökéletesnek bizonyult ez, hogy nemcsak lényegében még ma is majdnem változatlanul fennáll, hanem még külföldi utánzói is akadtak. […] A vármegyék beosztása, elhatárolása a történelmi időkben elég sokat változott, de lényegében mindig igyekezett a földrajzi tényekhez és a közigazgatás követelte gyakorlati feltételekhez alkalmazkodni. Ebben a tekintetben rendkívül érdekes a vármegyék helyzetét és alakját részletesen tanulmányozni […]
Mert az igazság hatalma hihetetlen nagy és mondhatatlanul makacs. Felleljük gyakori nyomait különböző korok és országok legbizarrabb, sőt legabszurdabb dogmáiban is, méghozzá sokszor különös társaságban, ámulatos keverékben, és mégis.
Zsigereinkben Trianon óta töpreng a türelem,
míg koszos talpak alatt tüntet a történelem.
Még végiggondolni is nehezünkre esett, hogy a trianoni igazságtalanságot az a hatalom tette jóvá, amely maga a történelmi igazságtalanság.
André Tardieu, aki háromszor volt francia miniszterelnök, és aki a trianoni békediktátum szövegének megfogalmazója is volt, írta, hogy a szabadkőművesség nem magyaráz meg mindent, de a szabadkőművesség nélkül nem lehet hűen beszámolni a történelmi eseményekről.
Alapkérdéseim: mit jelent a trianoni döntés a magyarság számára, valamint – s ez most a legfontosabb – : hogyan értékeljük ezt a diktátumot (s a trianonit megerősítő, a II. világháborút lezáró, 1947-es párizsi békeszerződést)?
Be kell vallanom, hogy a béketárgyalások idején egyes helyekről helytelen és hamis adatokat kaptunk, s ezen hamis adatok alapján ítélkeztünk határok és nemzetek felett.
Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.
Trianon kibeszéletlensége” – szakmai körökön kívül – szinte napi mantra lett. A két világháború között, az akkori forrás-hozzáférhetőség mellett oknyomozó módon megírt analízis két kiadása a kutyát sem érdekelte, mert a kortársak nem megérteni akarták Trianont, hanem „visszacsinálni”. A második világháború után ez is elfelejtődött, a téma pedig tabusíttatott. Több mint négy évtizedig erre fókuszáló történeti analízis nem jelent meg. Ennek is köszönhető, hogy amikor e témáról 1983-ban releváns történettudományi munka látott napvilágot, könyvpiaci bestseller lett. s két év alatt két kiadása – szakmunkákra nem jellemző módon – ötvenezres példányszámot ért el.
