Churchill, aki pedig elég fukar volt, ha a szovjet hadsereg érdemeinek elismeréséről van szó, emlékirataiban elmondotta, hogy életének legnagyobb meglepetése volt a németek moszkvai veresége. De tudjuk, hogy magában a német hadvezetőségben is pánik uralkodott. Sok tábornok előtt felrémlett Napóleon seregének sorsa, s a helyzetet általános visszavonulással, a front megrövidítésével akarták menteni. Ismeretes, hogy ezt csak Hitler közbelépése akadályozta meg. Egy alkalommal beszéltem erről Sztálinnal, aki elmondotta, hogy ebben a szituációban a fejüket vesztett tábornokokkal szemben Hitlernek volt igaza, mint ahogy ez a háború alatt máskor is előfordult. Hitler szerinte eléggé bedolgozta magát a katonai kérdésekbe, és emellett a háborús problémák politikai oldalát is mérlegelte, amit tábornokai rendszerint nem tudtak megtenni.
Az elnyomatás idején nem válhatott népünk közkincsévé az a tudat, hogy a török hódítás, a német elnyomás ellen vívott évszázados küzdelme, fényes szabadságharcaink sorozata egybeesett a nemzetközi haladás ügyével. A Habsburg-idők, a Horthy-ellenforradalmi évtizedek mindent megtettek, hogy eltakarják, elfelejtessék és eltemessék történelmünk e legjobb, mert haladó hagyományait. Most, amikor visszanyertük nemzeti függetlenségünket, most még sokkal inkább, mint eddig, elérkezett az ideje, hogy visszanyúljunk Hunyadi, Rákóczi, Kossuth, Petőfi éltető és erőt adó hagyományaihoz. E hagyományok azt hirdetik, hogy hazánk akkor volt erős, megbecsült és független, mikor sorsát a nemzetközi haladással kötötte össze.
Mi jogos örökösei, egyenes folytatói vagyunk mindannak, ami ezeréves történelmünkben haladó, életképes és jövőbe mutató.
A mi forradalmunk Pesten, március 15-én, nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe; ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondák Petőfi Sándor után az eskü szavait:
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Dicső ünnepe az ifjú szabadságnak! ki hitte volna még akkor, hogy ily nehéz küzdelmek várnak ránk? Kinek jutott akkor eszébe, hogy eljőnek a sötétség fiai és konkolyt hintenek a szabadság legszebb tisztabúzája közé?!
Országgyűlésünk ekkor Pozsonyban volt. Az országgyűlés fellelkesült a szabadságért és meghozta az 1848. évi törvényeket. A király szentesítette azokat.
Ennyi volt az egész. Egy szép szabadságünnep Pesten, és törvényes gyűlés Pozsonyban. És mégis azt hányják ellenségeink, hogy mi magyarok fellázadtunk!
Az unió a szétfeslés és széttagolódás útjára lépett, úgy vonulhat be a történelembe, mint egy nemes kísérlet szomorú vége.
(Kötcse, 2025. szept. 7.)
Engem kirúgtak a KISZ-ből, a marxista órákat nem tudtam elviselni, valahogy nem hiányzik a Munkásőrség sem.
A magyar történelem, históriai mitológiánk tragikus világa ismert mindnyájunk előtt, és nemegyszer meghatározója reflexeinknek. De talán egyik legmegrázóbb és jövőbe mutató jelképe, hogy első miniszterelnökünk, Batthyány Lajos gróf idegen önkény áldozataként fejezte be életét. E tiszta és egyértelmű politikai életmű azt is jelzi, hogy a mérsékeltek gyakran kegyetlenebb sors várományosai, mint a leghangosabbak. De része gondolkodásunknak és történeti, politikai mitológiáinknak az aradi tizenhárom is! A katonák!
(Nagy Imre és társainak emléktáblájának felavatásán mondott beszédéből – 1989. június 15.)
Magyarország földrajzi helyzete nem változott azóta, hogy Árpád idevezette ezt a népet. Olyan törésvonalában élünk Európának, ahol voltak könnyebb és voltak nehezebb esztendők, de a körülmények, a felelősségünk és történelmi küldetésünk sohasem változott, és nyugodtan mondhattuk azt, hogy mi itt mindenkor Európát szolgáltuk.
(részlet az MDF II. Országos Gyűlésén 1989. október 20-án tartott politikai beszámolójából.)
Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.
A korszellem pedig még soha nem igényelte ennyire a tömeget, mint ma. A globális tőkés világgazdaság a legnagyobb tömegzabáló moloch. Ilyen még soha nem volt eleddig a történelemben. A kommunizmus ehhez képest kifejezetten intellektuális kalandnak mondható, ugyanis első pár percét leszámítva soha nem volt képes illúziókkal szolgálni, csak és kizárólag erőszakkal. Az erőszak pedig nem tudja felvenni a versenyt az illúzióval, ha a tömeg megteremtéséről és fenntartásásról van szó. Ha Sztálin, Rákosi, Brezsnyev és Kádár világában lehetett volna Starbucksban üldögélni és Pokémonra vadászni, ezek a rendszerek nem dőltek volna meg soha.
Mikor egész Erdély el van veszve, a magyar hadseregek a határon túl nyomva, akkor a magára maradt Háromszék nem adja meg magát: a fegyvert fogott székelyek védik határaikat oláhok, szászok és osztrákok ellen. Majd egy lángész támad közülök, Gábor Áron, a ki a maga köztüzéri eszével kitalálja, hogyan kell ágyút önteni: a székelyek leszedik tornyaikból a harangjaikat, s azokból Gábor Áron egy egész üteg ágyút készít; aztán lőporgyárat állít fel, s akkor a felágyúzott székelység támadó harcot kezd s kezet nyujt a magyar hadseregekkel visszatérő Bemnek.
A történelem hemzseg a reformkísérletektől, melyeket épp e reformok ellenfelei engedélyeztek abban a hiszemben, hogy a kísérletek szerzőik ellen fordulnak, s hogy a pillanatokra meglazult iga annál súlyosabban hull vissza az elbutított, hiszékeny népre.
Az egész kuruc fölkelésnek az volt az egyik indítéka, hogy az asztalon, melyet magyar terített meg, egyedül lakmározott a német.
Mindannyian ismerjük Zrínyi Miklós, a szigetvári hős történetét, aki Szulejmán szultán egész seregét feltartóztatta. A vár maga elesett, Zrínyi maga is hősi halált halt, de a bátor védők példája még évszázadok múlva is eleven fénnyel világít. Senki sem mondja, hogy Szigetvár eleste súlyos vereség volt, ellenkezőleg: az elfoglalt, felperzselt Szigetvár az önfeláldozás és a katonai erények jelképévé vált.
Nem szeretem a történelmet. A történelem egy iszonyú teher, ami semmit nem bizonyít, csak azt, hogy az emberek árulók, de ezt MA is látom, ha végigmegyek az utcán. A történelem unalmas és kétes, és nem tudom, mennyi igaz belőle. A történelem a győzelem és a vereség emléke, nekem pedig per pillanat már így is túl sok minden van a fejemben.
A történelem analógiákon keresztül tanít, oly módon, hogy összehasonlítható helyzetek esetén bemutatja a lehetséges következményeket. Ámde minden generációnak mgánk kell eldöntenie, hogy melyek az összehasonlítható szituációk.
Az az általános félelem, hogy a történelembe belemerült emberek önmagukat beváltó jóslatokat produkálnak, mélyenszántó népi bölcsességet tükröz. Ennek ellenére még több példát lehetne felhozni Santayana mondására, mely szerint azok, akik figyelmen kívül hagyják a történelmet, arra vannak ítélve, hogy ismét átéljék azt.
Ha a történelem megtanít minket valamire, az a következő: béke nem létezhet egyensúly, igazság pedig önmérséklet nélkül
Sok évvel ezelőtt, fiatalkoromban hetykén azt gondoltam magamról, hogy képes vagyok a „történelem értelméről” véleményt mondani. Most már tudom, hogy a történelem értelme nem valami olyasmi, amit ki kell nyilatkoztatnunk, hanem amit fel kell tárnunk.