Mindig mondják, hogy régen minden jobb volt, lófa** volt, nem jobb, hát akasztottak a főtereken, botoztak, köveztek, járványok voltak, finom kis kolerák, elsöprő erejű tüdővészek szambáztak végig az országon, meg háborúk dúltak, holokauszt volt, és gulág.
Mint király, XVI. Lajos rászolgált balszerencséjére, hisz nem értett a szakmájához. Mint ember nem szolgált rá. Erényei voltak azok, amik elidegenítették a néptől.
Minden gondolkodó, aki alkotmányossági kérdéseken mereng várandós lesz egy jakobinussal: olyan igazság ez, amit Európa sosem felejthet el.
A háború a királyok bírája; a győzelmek az ő ítéletei.
Felhívok mindenkit, aki magyarnak tartja magát, felhívok mindenkit, aki a történelmi osztályhoz tartozónak vallja magát; válasszon, hogy vagy megsemmisül a történelmi osztály, vagy példaadóképpen elől jár a jobboldali törekvések kivívásában. Ha ez a történelmi osztály meddő munkát végez, passzív marad, ha ez a történelmi osztály szövetkezik a zsidósággal és a baloldali elemekkel, […] ha támogatja kompromisszumokkal, megalkuvó politikával, akkor számolhat a történelmi osztálynak ez a része azzal, hogy megsemmisül. Mert itt a nemzet érdekében és a nemzet színe előtt kijelentem, hogy [ha] azt vesszük észre, hogy a történelmi osztály egyes rétegei csatlakoznak a zsidó internacionálét reprezentáló nagykapitalistákhoz, akkor azokat is meg kell semmisíteni a magyar faj jövőjét biztosítandó.
Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.
– Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz 1940. október 14-én.
A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét. ez a város porba rántotta a szent koronát meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött.
– kezdte szónoklatát fehér lován ülve, 1919. november 16-án, Budapesten.
Az a keserű mondás, amely, mint hallottam, akkoriban Olaszországban szájról szájra járt, Magyarországra is talált: „Ha Anglia győz veszítünk – ha Németország győz, elvesztünk.”
Az anarchiának elsőnek esett áldozatul Tisza István gróf, akiről az igazsággal szöges ellentétben országszerte azt híresztelték, hogy a háború kitöréséért őt terheli a felelősség, holott éppen ő foglalt erélyesen állást 1914 júliusában a döntő koronatanácson a tervezett hadüzenet ellen. Tisza — lojalitásból uralkodója iránt — ezt a tényt elhallgatta a nyilvánosság előtt; ellentmondás nélkül viselte a háborúra uszítás rágalmát, és rettenthetetlen nyugalommal nézett annak a négy lázadó katonának a szemébe, akik október 31-én fegyveresen behatoltak villájába. Teljesen tisztán látta, hogy mi vár reá, mégis eldobta a kezében lévő pisztolyt, és fegyvertelenül állott gyilkosai elé. Felesége és Almássy grófnő a drámai jelenet tanúi voltak, és minden szót feljegyeztek. Ebben a feljegyzésben a hivatott drámaíró, ha megírja egyszer ezt a tragédiát, művének zárójelenete számára készen találja azt a megrázó párbeszédet, melyet Tisza a merénylőkkel folytatott. Utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie!”
Az ötezer személyt befogadó csarnokban, mely még csak épülőben volt, elmondta Himmler, hogy ott évente egyszer minden vezető párttag megjelenik, hogy a „Führer”, nagy beszédét meghallgassa. Feleségem nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
„Ez alkalommal bizonyára megteszik jelentéseiket és előterjesztik kívánságaikat is.”
„Nem” – felelte Himmler, – „Itt csak egy beszélhet, a Führer.”
A fehér ember uralma az idegen földrészek és országok felett szilárdan állt, ehhez semmi kétség sem fért.
– Azt hiszed ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstől csinálták a forradalomig. Kivándorlóirodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földjevesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni.
Az osztrák állam sorsa olyan szerves összefüggésben van az össznémetség fejlődésével, hogy a történelemnek osztrák és német részre való fölosztása szinte elképzelhetetlen.
Azt gondolom, hogy nem jó, ha a demográfiai helyzetünket úgy oldjuk meg, hogy migránsokat, külföldieket hozunk be. Beengedtünk mi már külföldieket a történelmünk során. És az lett, ami lett, például Erdély odalett. Beengedtük a tótjainkat. Az lett, ami lett. Nem akarom ezt, tehát a migrációt nem támogatom. Azt támogatom, amit a főnök mondott: oda kell vinni a segítséget, nem kell idehozni a bajt. Ezek olyan egyértelmű, olyan tiszta szavak.
Aligha tételezhetjük fel, hogy ennek a hallatlan nagyságú kőtömbnek a megmunkálása az inkák elődeinek kedvenc szabadidős elfoglaltsága lett volna, valószínűbb, hogy valamiféle – ma még ki nem derített – célt kellett szolgálnia!
Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll.
A történelem az emberiség emlékezete, múltjának krónikája. Az ilyesfajta tudás szükségszerűen szelektív és korlátozott.
A történelmi gondolkodás még mélyebben hatott a regényírókra, mint ahogy a regény a történészekre.
Mert ugyebár azt példázza a világtörténelem, hogy ahol a tettek nevekhez kötődnek, ott nyilvánvaló a felelősség, a sikerért és balsikerért egyaránt.
A magyar külpolitikának a Dunamedence békéje megőrzésében halhatatlan érdemei vannak, amit nagy barátai, Hitler Adolf és Benito Mussolini nem is késtek elismerni.
