A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét. ez a város porba rántotta a szent koronát meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött.
– kezdte szónoklatát fehér lován ülve, 1919. november 16-án, Budapesten.
Az a keserű mondás, amely, mint hallottam, akkoriban Olaszországban szájról szájra járt, Magyarországra is talált: „Ha Anglia győz veszítünk – ha Németország győz, elvesztünk.”
Az anarchiának elsőnek esett áldozatul Tisza István gróf, akiről az igazsággal szöges ellentétben országszerte azt híresztelték, hogy a háború kitöréséért őt terheli a felelősség, holott éppen ő foglalt erélyesen állást 1914 júliusában a döntő koronatanácson a tervezett hadüzenet ellen. Tisza — lojalitásból uralkodója iránt — ezt a tényt elhallgatta a nyilvánosság előtt; ellentmondás nélkül viselte a háborúra uszítás rágalmát, és rettenthetetlen nyugalommal nézett annak a négy lázadó katonának a szemébe, akik október 31-én fegyveresen behatoltak villájába. Teljesen tisztán látta, hogy mi vár reá, mégis eldobta a kezében lévő pisztolyt, és fegyvertelenül állott gyilkosai elé. Felesége és Almássy grófnő a drámai jelenet tanúi voltak, és minden szót feljegyeztek. Ebben a feljegyzésben a hivatott drámaíró, ha megírja egyszer ezt a tragédiát, művének zárójelenete számára készen találja azt a megrázó párbeszédet, melyet Tisza a merénylőkkel folytatott. Utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie!”
Az ötezer személyt befogadó csarnokban, mely még csak épülőben volt, elmondta Himmler, hogy ott évente egyszer minden vezető párttag megjelenik, hogy a „Führer”, nagy beszédét meghallgassa. Feleségem nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
„Ez alkalommal bizonyára megteszik jelentéseiket és előterjesztik kívánságaikat is.”
„Nem” – felelte Himmler, – „Itt csak egy beszélhet, a Führer.”
A fehér ember uralma az idegen földrészek és országok felett szilárdan állt, ehhez semmi kétség sem fért.
– Azt hiszed ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstől csinálták a forradalomig. Kivándorlóirodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földjevesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni.
Az osztrák állam sorsa olyan szerves összefüggésben van az össznémetség fejlődésével, hogy a történelemnek osztrák és német részre való fölosztása szinte elképzelhetetlen.
Azt gondolom, hogy nem jó, ha a demográfiai helyzetünket úgy oldjuk meg, hogy migránsokat, külföldieket hozunk be. Beengedtünk mi már külföldieket a történelmünk során. És az lett, ami lett, például Erdély odalett. Beengedtük a tótjainkat. Az lett, ami lett. Nem akarom ezt, tehát a migrációt nem támogatom. Azt támogatom, amit a főnök mondott: oda kell vinni a segítséget, nem kell idehozni a bajt. Ezek olyan egyértelmű, olyan tiszta szavak.
Aligha tételezhetjük fel, hogy ennek a hallatlan nagyságú kőtömbnek a megmunkálása az inkák elődeinek kedvenc szabadidős elfoglaltsága lett volna, valószínűbb, hogy valamiféle – ma még ki nem derített – célt kellett szolgálnia!
Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll.
A történelem az emberiség emlékezete, múltjának krónikája. Az ilyesfajta tudás szükségszerűen szelektív és korlátozott.
A történelmi gondolkodás még mélyebben hatott a regényírókra, mint ahogy a regény a történészekre.
Mert ugyebár azt példázza a világtörténelem, hogy ahol a tettek nevekhez kötődnek, ott nyilvánvaló a felelősség, a sikerért és balsikerért egyaránt.
A magyar külpolitikának a Dunamedence békéje megőrzésében halhatatlan érdemei vannak, amit nagy barátai, Hitler Adolf és Benito Mussolini nem is késtek elismerni.
Magyarországon vagyunk, mindenki úgy hamisítja a történelmet, ahogyan akarja.
Sokan elfelejtik, hogy a legelső ország, amit a nácik elfoglaltak, a sajátjuk volt.
Maga Bécs sem tudta sokáig állni ezt a harcot. Az időközben világvárossá fejlődött Budapest először lett a riválisa, márpedig ennek a városnak nem az egységes Monarchia összetartása, hanem sokkal inkább egy részének az erősítése volt a feladata.
Az ősi magyar jog csak egyetlen tulajdonost ismert: a királyt, illetve a király felett is álló jogi személyt, a Szent Koronát. Ez a jogi személy nagyon fontos közjogi jogosítványokkal rendelkezett, amelyek évszázados közjogi küzdelmekben kristályosodtak ki. Egyedül a Szent Korona volt tulajdonos, mindenki más Magyarországon csak birtokos lehetett, de nem tulajdonos, azaz csak a tulajdonjog egyes részjogosítványaival rendelkezett. Ez az ősi magyar jogrendszer közjogilag szabályozta a tulajdonlást és a birtoklást, és ily módon a gazdasági tevékenységet, a termelést is meghatározta.
A történelemből tudjuk: több összeesküvési elméletről viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy valóságos történelmi tényekre vonatkoznak, s így elméletből, azaz feltételezésből, tehát olyasmiből, ami nem több mint lehetőség vagy valószínűség, bizonyított ténnyé alakultak át.
A Kennedy-gyilkosság hátterében bizonyíthatóan több nagy hatalmú szervezet és erő összehangolt tevékenysége mutatható ki.
