Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
– Isten veled!…
Az elhagyásban nem az a legrosszabb, hogy hiányzik, aki elhagyott, hogy összeroppan a közösen alkotott egész kis világ, hogy minden, amit látunk vagy csinálunk, őrá emlékeztet, hanem az a gondolat, hogy kitettük a lelkünket csak azért, hogy a szeretett lény ránk stemplizze: ELUTASÍTVA.
Ha egyszer megszeretünk valakit, nagyon nehéz kidolgozni magunkból, miután a távozás hímes vesszejére lépett.
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.
Bárcsak engednéd, hogy elengedjelek,
ha ez lenne a mi boldog végünk.
Mégis ezer napot választanék egyedül,
ha tudnám, megvolt a befejezésünk.
Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test, egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.
Minden szakítást vagy válást változás követ, és ilyenkor megnyílik a lehetőség egy teljesen új életre, bármilyen irányba is indul el az ember. Ha nincs is semmim, mondogattam magamnak, akkor is minden olyan friss és új, és nekem ez elég.
Amikor elveszítjük a szerelmünket, az valójában fájdalmas pszichológiai folyamat, mert nemcsak őt kell elengedni, hanem a hozzá fűződő fantáziákat, vágyakat és reményeket.
Voltak bűneim, zaklatott életem (…). Egy dolog azonban mindig, máig mindent lenyom a laton: az én szakadatlan, nagy bolondos ragaszkodásom Magához. De Maga ezt sohse látta, hitte, értékelte eléggé. Hát most már mind a ketten belehalhatunk abba, hogy egymást egymásért, magunknak meg nem becsültük.
Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Jól van, menjen csak, menjen csak. Késő már minden. Én nem ejtem ki soha a nevét, maga se az enyémet biztosan. De maga nem felejt el engem, és én se magát, amíg élek.
Akkor hagylak el,
mikor senki nem izgul,
mikor minden csendes,
én akkor hagylak el.
Mikor minden nyílik,
tavaszra minden ember,
mikor mindenki boldog,
én akkor hagylak el.
Nem vagy már jó,
nem vagy már szép.
Égjen lassan,
vagy szakadjon szét.
Ha elsétálsz most innen,
Tudom, hogy veled együtt minden
Varázslat porrá lesz, és végül
Munkába menet
Eltapos a tömeg.
Az elszakadt szív könnyen összeforr,
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk.
A válás mindenképpen jobb, mint az állandósult balhé.
Egy szerelemnek nem akkor van vége, mikor a szerelmesek elválnak, hanem mikor az egyik új szerelembe kezd.
Nem tudom, hogyan kell viselkednie egy elbocsátott szeretőnek. Ezt nem tanították nekünk a Radcliff-en. Lehet, hogy rossz kurzusokra jártam. Biztos vagyok benne, legközelebb már jobban fog menni.
Hogyha sokáig vagy együtt egy kapcsolatban, akkor olyan sok emléked lesz azzal az emberrel, hogy egy darab a szívedben az övé; hogyha nem lesz ő tovább az életedben, akkor is ott marad; csinálsz neki egy szép dobozba egy kis helyet, és elrakod oda.
Tudom hogy milyen a véred édes, még is tiszta méreg,
soha nem lesz olyan mint régen, ezért elengedlek téged.