Ha megkérdezi valaki, szeretek-e még edzeni, kijelenthetem, hogy igen, nagyon is. Azonban ha azt kérdezik, ugyanolyan-e, mint húszévesen, akkor természetesen nem a válasz.
Sport idézetek
Ha nem lenne rivalizálás, eléggé unalmas lenne az élet. Persze élvezem a száguldozást, de ha nem lenne kivel versenyezni, akkor ez az élvezeti faktor jelentősen csökkenne.
Semmit sem lehet ahhoz hasonlítani, mint amikor a gól után elönti az adrenalin az embert.
Talán a legnehezebb döntés minden versenyző életében, hogy mikor hagyja abba. Nem csak számomra, mindenki számára, mivel mindenki azt gondolja közülünk, hogy képes nyerni és olyan jónak lenni, mint a legjobb.
Szükségem van az egyensúlyra, teljesen más dolgokra a versenyzésen kívülről, amelyek komoly odafigyelést igényelnek, és ezáltal az egész elmédet másfelé térítik. Ehhez olykor teljesen el kell szakadnod a versenyzéstől, gondolni sem akarsz rá, de aztán mindig visszatérsz hozzá. És ha olyasvalamit csinálsz intenzíven, amit élvezel, nem ugranak be folyton gondolatok a versenyzéssel kapcsolatban. Teljesen elszakadsz tőle, és erre sokszor szükséged is van.
A versenyzők különlegesek. Mindig tovább akarunk menni, folyton egyre tágítjuk a határainkat, törekszünk a jobbra, hogy előnybe kerüljünk a többiekkel szemben. Ezáltal önmagadat is egyre jobban megismered, az erősségeidet, de a gyengeségeidet is – és jobban ki tudod fejezni önmagad.
Mindannyian különbözünk. Más a személyiségünk, más a neveltetésünk, a hátterünk. És ha autót vezetsz, a személyiséget, a karaktered a stílusodban mutatkozik meg. Vagy nagyon agresszíven versenyzel, vagy nagyon elővigyázatosan. És amikor küzdesz, megmutatod a többieknek, mennyire vagy erős: a versenyzésen keresztül, az előzéseken keresztül, ahogyan a futamokat teljesíted vagy megnyered – ez mind az önkifejezés egy módja. Még sisakban is, amely miatt az emberek nem látják az arcodat. Ha ott fenn állsz az eredményhirdetéskor, mindenki látja, mi történik veled: vagy nyugodtan és kiegyensúlyozottan állsz ott, mivel bizonyítottál, és emiatt most megnyugodhatsz, vagy frusztrált vagy, mert nem érted el, amit akartál. És ehhez még jön a stressz. Az egész nagyon intenzív.
Nem kérdés, a sportunk veszélyes. Valahányszor autóba ülünk, az egészségünket, az életünket tesszük kockára – ez a versenyzés velejárója. Másfelől ez egyúttal egy észjáték is, mivel versenyezni nem csak annyit tesz, hogy beülünk az autóba és vezetünk – ez csak a legkönnyebb része a munkánknak. A teljes karrieredet fel kell építened, minden kategóriát sikerrel kell végigjárnod, hogy a Forma–1-be kerülhess. Aztán ott egy jó csapatra van szükséged, amelynek autója nemcsak gyors, biztonságos is. Ott van még továbbá a szponzorokkal való viszonyod, akik a karrieredet finanszírozzák, vagy a média, amely lelkileg nagyon igénybe tud venni. Tehát nagyon sok mindenre kell gondolnod, türelmesnek kell lenned. Összefoglalva: a Forma–1-ben vezetni fizikailag nagyon megterhelő, közben pedig ott van az állandó stressz, hogy mindent úgy építs fel, hogy a bajnoki címért küzdhess – és ez még korántsem jelenti, hogy meg is szerzed azt. A versenyzőknek tehát rendkívül sokféle, egymástól különböző követelménynek kell megfelelniük.
Apám – aki evezett és Adler Zsiga bácsitól tanult öklözni – mutatta meg, hogy kell egyeneseket ütni. Feltartotta a kezét és abba ütöttem sorozatokat. Azután még Zsiga bácsihoz is elküldött a Váci útra, ahová a nagy Papp Laci is lejárt. De a bokszolás nem nagyon tetszett.
Ha nem használod az izmaidat és az ízületeidet, bajban leszel.
Az edzés nagyon fontos, mert a kor csak egy szám, és sokat tehetünk érte, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.
Dollármilliókat fizetnek egy kosárlabda-játékosnak csupán azért, mert mindenkinél magasabbra ugrik.
A legnagyobb esésem az életemben az volt, hogy nem valósult meg a sportbéli álmom. Nem is feltétlenül az, hogy olimpiai bajnok legyek, hanem egyszerűen nem tudtam kijutni se, és ez sokáig fájt, de utána az élet kárpótolt.
Szenvedés az egész. Nem tudom, mi lehet a baj. Pedig tegnap egész jó volt futni. Igaz, akkor „csak” 2 órás edzésem volt, ráadásul erdőben. Ott könnyebben telnek az órák. Most nem megy. „Abba kellene hagynom? Ne erőltessem? Legjobb lenne visszafordulni talán…” Na, azt már nem! „Nehéz az edzés? Nahát! Nehezen megy? Na és? Mi a francért vagy itt lubicsszilvi, gondold már át! Spartathlont akarsz futni? Igen? Akkor tessék normálisan edzeni, és abbahagyni ezt a k*rva önsajnálatot! Toljad neki a büdös úristenit! Érthető? Lötyöghetsz is baz*meg, senki nem kényszerít, hogy itt legyél, de abból nem lesz semmi! Ha belerokkansz is, megcsinálod, a k*rva életbe!
A rendszeres edzéshez szerintem nem kell más, csak egy egyértelmű cél, és akkor egyszerre „meglesz” a futás helye is a napban. Nem kell Spartathlonra készülni, vagy akár maratonra sem. Egyszerűen tudatosítani kell magunkban, hogy az edzés is a nap része, ugyanúgy, mint más elfoglaltság. Még akkor is, ha a célja önzőnek tűnő: futni, csupán saját magunk öröme miatt, de tudván azt, hogy a családunk, a környezetünk egy boldogabb, egészségesebb embert kap vissza, amikor hazaérünk. Szóval, legyen akár csak ez is a cél, érezzük azt fontosnak, és máris meg fogjuk találni rá az időt!
Kutyával futok. Imádok Marcipánnal, a vizslámmal futni. Rengeteget lehet tanulni tőle: ő mindig boldog, ha futhat. Ha nekem nincs is nagy kedvem éppen kimenni, az ő öröme segít az elindulásban. Sündörög körülöttem, ha érzi, hogy futni készülök.
Az élsport az egekbe tud repíteni. És bele tud döngölni a földbe. Az élsport tehát lényegében olyan, mint a szerelem. Szárnyakat is tud adni, de képes sírba vinni is.
Mivel nincs két, egyforma tanítvány, ezért az edzőnek árnyalatokat is meg kell tudnia különböztetni. Az egyik gyerek csak a simogatásra fogékony, a másikat viszont olykor hátulról meg kell billenteni.
A csodálatos csillaghegyi strandon átúszkált nyári hónapok éppen olyan gyönyörű emlékek számomra, mint a helsinki olimpia magyar napjai, a tizenhat aranyérem, amelyek között ott volt az enyém is.
Nagy tisztelője vagyok Orbán Viktornak, fantasztikus, ahogyan a sportot támogatja a kormány.
