Nyertünk kilenc bajnokságot, de csak két BEK-et. Ha azt mondom, hogy négyet is nyerhettünk volna, talán keveset is mondok. Akkoriban a klubmérkőzéseket lehetett a legkönnyebben manipulálni, elcsalni. Egy olimpián úgy-ahogy korrektül fújtak, egy vb-n is, de onnantól lefelé már akadtak furcsaságok. Volt olyan BEK-meccsünk Nyugat-Berlinben, ahol két jugoszláv játékvezető fújt, és a zsűri elnöke is jugoszláv volt. Félidőben már ő is elbeszélgetett a két bíróval, hogy fejezzék be azt, amit művelnek. Már neki is sok volt. A harmadik, negyedik negyedet aztán korrekten levezették. A magyar sportdiplomácia akkoriban gyenge volt, de utólag már minden szép, minden így volt jó, ahogy volt.
Egy pólós van, akire minden tekintetben felnézek, aki a sportág évtizedek óta uralkodó Maradonája: az olasz Eraldo Pizzo. Ő vezeti szerintem a rangsort, s az ugyancsak olasz Gianni De Magistrisszel, valamint Faragó Tamással mi következünk a sorban.
(Nemzeti Sport, 1982. március 13.)
Utólag az ember könnyen mondhat nagyot, de életemben nem játszottam olyan jól a magyar bajnokságban, mint 72-ben. Béla bácsi nem vitt ki… Csalódás volt, persze, hogy csalódás. Nem hiszem, hogy szerénytelen volnék, hogyha azt mondom, öt játékosnál jobb voltam a tizenegyből. De ez benne van… Az embernek a pofonok sem ártanak időnként.
Minden idők egyik legjobb edzője azt mondta, hét úszóedzés ér fel egy kétkapussal, hét kétkapus edzés ér fel egy első osztályú mérkőzéssel, és hét első osztályú meccs jelent egyetlen válogatott összecsapást. Ez a gondolatmenet megtámadhatatlan.
A mi időnkben nem volt internet meg tablet, de akkor is voltak gyerekek, akik rádióztak, olvastak vagy mással töltötték a szabadidejüket. Vagyis akkoriban is léteztek érdeklődő meg nem érdeklődő gyerekek – ez nem változott, csak napjainkban már több lehetőség van, amivel a fiatalok el tudják tölteni a szabadidejüket akár hasznosan, akár haszontalanul. Ma is sok gyerek jár le az edzésekre. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideig marad, viszont abban sincs változás, hogy ma is csak a kitartóakból lesznek eredményes versenyzők. Ezért dolgozom.
Lehet beszélni jó edzésről, és még jobbról, de a lényeg, hogy egy húszéves játékos minél többet legyen a vízben, ez az úgynevezett babelmélet. Mindegy mit csinál, csak a nyakáig érjen a víz!… A baj az, hogy manapság egy játékos sem akar No. 1 lenni, nincs bennük elég önbizalom, megrázza őket egy lánnyal való szakítás is, hetekig nem tudnak koncentrálni az edzésre, nem elég kemények, nem elég vagányak… A mi hibánk is, persze, mert még mindig a Szittya – Vértessy féle edzésmódszerrel dolgozunk, nem merjük forradalmasítani a fölkészülést… Az edzői munka legfontosabb része a pénzszerzés lett. Ha rendes fizetést tudok adni a játékosoknak, mindent megtesznek, kiköpik a tüdejüket, ha kérem, ám tizenvalahány ezrekért badarság csodákat várni…
(Reform, 1991. december 5.)
Jómagam a foci és póló mellett kosár-, kézi-, röplabdában és teniszpályán is bizonyítottam.
Tinédzserként azt hittem, az ország legjobb focistája leszek. A Toldy Ferenc Gimnázium elsőseként a suliválogatott legjobbjai közé tartoztam. Aztán már pólós ifi válogatottként a tatai edzőtáborban együtt láttam tréningezni Albert Flóriánt, Varga Zoltánt és Göröcs Jánost. Onnantól tudtam, belőlem nem lesz hozzájuk mérhető klasszis.
Számos negatív, de még több pozitív esemény kísérte végig a pályafutásomat, mely úgy kerek és egész, ahogyan annak lennie kell.
A testépítés egy nagyon önző sport, sok időt elvesz, hogy nem vagy otthon, sokat foglalkozol magaddal már csak a táplálkozás miatt is. Az ember kicsit be tud gubózni, amikor versenyidőszak van, és ilyenkor kevesebbet foglalkozik azokkal, akik közel állnak hozzá, pedig ez sohasem egészséges.
Nagyszerű érzés volt amerikaifutballistának lenni. A fiatalságom megőrzésének egy kiváló módszere volt. Önazonosságot adott. Ha bajba kerültem, a futballra mindig támaszkodhattam.
Mint Kosztolányi fái, úgy tartoztam az Üllői úthoz. A rosszakaróim azt mondhatták, úgy álldogál Albert a Fradi-pályán, mint az Üllői úti fák, csak azoknak nincs csípőn a kezük. Hát igen, valóban ott álldigáltam, még néha csípőn is volt a kezem, de két álldigálás között bemutattam néhány cselt, rúgtam néhány gólt, szereztem némi örömöt több százezer futballbarátnak. Nekem a Fradi-pálya jelentett mindent, én, a vidéki kissrác, ott lehettem-lettem valaki. Jó sorsom oda vezényelt, mert valahol fenn úgy döntöttek rólam, hogy a Ferencváros legyen az életem.
Minden az edzésen múlik: sokkal többre vagy képes, ha jól fel vagy készítve.
100 százalékosan kell csinálnom a dolgomat, és meg kell ölnöm mások erősségeit, bármi is legyen az. De ezt csinálom mindenben, amikor gyakorlok, amikor játszom. Szoktam teniszezni is, és ha valaki jó ellen játszom, mindig magasra ütöm a labdát. Így ugyanis meg tudom törni a ritmusukat, hiszen ahhoz vannak szokva, hogy nagyon keményen megütik a labdát. Ha profikkal játszanak, a labda nagyon erősen érkezik feléjük, szóval az efféle ütésekhez vannak szokva. De ha magasra ütöd a labdát, hibáznak, hiszen lágyan érkezik a labda. Szóval jobban tudok teniszezni, ha magasra ütök. Az egyetlen esélyem, hogy legyőzzem őket, ha magasra ütöm a labdát. Szóval automatikusan ezt csinálom.
Vissza kell nyernem a régi formámat, a sok üléstől teljesen elsatnyult a testem, túl sokáig hanyagoltam. De mostantól kezdve minden reggel ötven fekvőtámaszt csinálok és ötven felhúzódzkodást. Semmi gyógyszer, semmi ócska kaja, semmi egészségrombolás! Mostantól teljes megszervezettség következik. Minden izmom feszes lesz!
Síelni szeretünk, mindenki jól síel a famíliában. A gyerekeim ügyesek, az unokáim még ügyesebbek.
Tizenhat-tizenhét éves koromig nem nagyon foglalkoztam a Formula-1-es versenyekkel. Amikor fiatalabb voltam, nem volt televíziós közvetítés és internet sem. Sok focit néztem, főleg a spanyol bajnokságot. Ezzel foglalkoztam a leginkább.
A Tour de France számomra vonzó, mert mindig is szerettem a kerékpáros sportot. Nagy tisztelője vagyok Alberto Contadornak és Lance Armstrongnak. Minden nagy bajnokot nagyra tartok.
