A legtöbbek által igazinak tekintett örömöket hasonlatosnak nevezte az árticsókához, ahol ahhoz, hogy az ízes maghoz eljussunk, előbb le kell rágni és meg kell enni az összes levelet. Ráadásul az ilyen árticsóka nagyon ritka, mert sok egyéb növény is van, amely kívülről annak látszik, belülről viszont magtalan.
A szegény embereknek gyermekei nagyon kevés örömet ismernek.
A mértékletesség az a visszafogottság, amelynek révén ura maradunk örömeinknek, ahelyett hogy rabszolgájukká válnánk.
Minden ember – tartozzék bár a nyomorúságban sínylődő, durva és ápolatlan szegények közé, vagy az egyhangúan hűvös, unalmasan ápolt előkelők magasabb köreihez – életében legalább egyszer okvetlenül találkozik valamely mindaddig nem tapasztalt jelenséggel, s ez – ha csak egyetlenegyszer is – olyan érzést kelt benne, amely teljességgel különbözik életének minden addigi, s minden későbbi érzésétől. A szomorúságok és bajok közepette, amelyekből életünk szövődik, legalább egyszer felragyog valami boldogító öröm.
Miért remeg meg az ember örömében? Mert bölcs a test. Mi örülünk, ő meg reszket helyettünk félelmében.
Az örömet a lét búval együtt kinálja.
Nem megy minden, uram, vágyunkkal egy irányba.
Kell bosszankodni is, így akarja az ég,
Enélkül a világ túl boldog lenne rég.
A szertelen fájdalom, akárcsak a szertelen öröm, mivel heves, nem hosszú életű. Az emberi szív nem bírja sokáig a végleteket.
Az öröm úgy hat a lélekre, mint valami erősítő fürdő. Ha vidámság tölti szívünket, ha a belső örvendezés hulláma hordoz, ha lelkünk énekel, akkor nem érzünk terhet, akkor nekünk a kötelesség édes, és mindenütt helytállunk.
Az öröm (…) szívünk hullámverése, sikló ritmusa, eleven forrásainak ezüstös csobogása.
Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját, királyi emberré tesz bennünket a sötétség rontó hatalmaival szemben.
Az öröm kis életlámpánk olaja. Ha az olaj kifogy, még izzik a bél, de már nem világít. Az örömtelen lélek fölemészti magát, rosszkedvet, ingerlékenységet, szomorúságot áraszt, senkinek sem világít.
Imádom a gólpasszokat, mert ilyenkor látom az örömöt a társak szemében, és ez csodálatos dolog.
Ha nem valami más dolog miatt örülünk, hanem azért, mert a barátunk örül, az a barátság egyik jele.
Nekem sohasem tűnt öncélnak a kedvtelés és a szórakozás (ezt az etikai bázist a disznócsorda eszményének nevezem). Az én eszményeim, amelyek szemem előtt lebegtek, és mindig vidám életkedvvel töltöttek el: a jóság, szépség, igazság.
Ne csukd be a lelked ajtaját! (…) Az öröm is vendég. Ha elreteszelve találja az ajtót, szaladhatsz utána.
Nagyon fontos, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon, amit szeret, mert akkor mindig örömmel csinálja.
