A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Talán már meg is szoktuk
ennenmagunk hiányát.
Rászoktattak,
akik máris mindent elvégeznek
(hiába mondják, hogy helyettünk):
nélkülünk.
Mi már nem is vagyunk,
csak akkor, ha útban valakinek.
Annyi az emlék a hátunk mögött,
annyi a rokon, ismerős odalenn.
Hagyjuk csak a képzeletet
hátrafelé csapongani,
míg vissza nem riasztja a jelenbe
valami testi szükség.
Hogy reánk sújtson:
már csak test vagyunk.
Már egészen pici koromban, amikor levittek a nagyszüleimhez, sajnáltam az öregeket, hogy milyen rossz lehet nekik. Ők már 50, 60 évesek, azon tűnődtem, vajon mi lehet még nekik hátra? Magamban úgy gondoltam, ha választhatnék, éljek csak 50 éves korig, de 30-nál ne legyek fizikailag öregebb. Képzelheted, amikor eljött az 50. születésnapom… Gondoltam, eljön az ördög, hisz szerződést kötöttünk. mint a Faust. Komolyan azt gondoltam, hogy jön a sorompó, a mezleadás a szertárba. Szerencsére nem így történt, 60 éves koromban meg már nem is érdekelt. Ma épp a 78. életévemet taposom.
Semmi gondom a korommal, csak azt nehezen viselem, hogy a kortársak hullanak körülöttem. Szerintem ez a legszörnyűbb ebben az öregkorban.
Az emberek nem szeretik a valóságot. Nem szeretik a józan észt. Amíg a koruk rá nem kényszeríti őket.
Az aki voltam,
egy fényképről néz vissza rám,
És nem hasonlít már
múlt és jelen.
Valami elmúlt, lassan felnőttem én.
Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk, annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak nekünk.
Nem a szépségem miatt akartam színész lenni. Nem szerettem volna magamat látni olyan pályán, ahol a közönség a fizikumom miatt néz meg és az évek múlásával a plasztikai sebészethez, meg ilyen dolgokhoz kellett volna folyamodnom. Szeretem a ráncaimat. Tetszik, hogy az évek tapasztalatai nyomot hagynak arcomon.
Az ember külsőre megöregedhet, de belül csak a cinizmus rongálhatja meg.
Volt már szebb, s tegnapom mind több lett,
S nem tudom, hogy múlt el, csak néha néztem fel,
Mennyiszer volt már nap, az alkalmak elmúltak,
S te nem tettél mást, mint én, a semmit, úgy, mint én.
Az a csodálatos dolog a korosodásban, hogy a térded már nem valami jó, nem tudsz leszaladni a lépcsőn olyan könnyedén, és nyilvánvalóan nem tudsz nehéz súlyokat emelgetni. De az elmédben nem változik semmi.
Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.
Ahogy öregszünk, kudarcaink tétje lassan egyre komolyabbá válik. Már nem csak egy félévi jegyről vagy egy verseny trófeájáról van szó, hanem a saját jólétedről és a képességedről, hogy valahogy kezelni tudd a világot, ami körülvesz. Ne hagyd, hogy ez megijesszen, (…) fogj hozzá a munkához! A többi jön magától.
Mint fehér gyertya
az oltár felett,
oly szép az arc,
ha megöregedett.
Nem érzem öregnek magam – nem érzek semmit délig. Akkor van a szunyókálás ideje.
Középkorú akkor vagy, amikor még hiszel benne, hogy reggelre jobban érzed majd magad.
Az idő ellenünk dolgozik. Előbb-utóbb mindannyian képtelenek leszünk dolgokra, amik fiatalon még mentek.
Sosem fogtam fel igazán, mennyi idős is vagyok. Ez olyan, mint a biciklizés, egyszerűen csak tekerek tovább. Nem gondolok arra, hogy valaha is elhagy az erőm.
Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk,
lesz verandánk és azon két ágy, és azon fekszünk,
és fákat nézünk, és arra gondolunk, hogy mi is egyszer
fák leszünk majd, és hogy te fogsz törődni a kerttel.