Hollywoodot nem az öregeknek találták ki, az biztos, és elég szomorú. Körülnézek, és gumiarcokat látok, mert már az összes fintor és mosoly lehervadt az arcokról a sok plasztikai műtéttől, kétségbeesetten ragaszkodnak a fiatalsághoz. Úgy néznek ki, mint az androidok. Élem az életemet, és arra gondolok, hogy legalább Európában értékelik a kort. Gondoljon csak Jeanne Moreau-ra, Simone Signoret-ra, akiket hagytak természetesen megöregedni, és nem szorították le őket a pályáról a ráncaik miatt. Szomorú, hogy Hollywood ekkora súlyt helyez a szépségre és a fiatalságra.
Az idő nagy tanítómester. És az ember eljut abba az életkorba, amikor már bölcs szemmel nézi a világot. Húszéves fejjel lehetetlen, mert minden fiatal habzsolja az életet, és nem elmélkedik. A bölcsesség hozza magával, hogy elkezdünk filozofálni. Rálátunk azokra a dolgokra, amelyeket útközben nem vettünk észre, és előjön a sajnálat, a szerencse, a túlélés…
Elkerülhetetlen az öregedés, de talán lehetséges, hogy nem kell felnőni minden tekintetben. Azt gondolom, hogy jó az, ha az ember bizonyos tulajdonságait magával hozza a gyerekkorából, és nem engedi meg senkinek, hogy azt megváltoztassa.
Annak idején végtelen hálával és alázatosan fogadtam a napi egy bőröndnyi levelet, és boldogan fürödtem a népszerűségben. Hogy később lanyhul az érdeklődés, az természetes. Mit nézzenek a ráncaimon? Jönnek az újak, a fiatalabbak, hát persze hogy már őket szeretik, róluk álmodoznak.
Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet.
Az ember csak akkor veszi észre, hogy öregszik, amikor szép lassan kihalnak körülötte a barátai, munkatársai.
A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Talán már meg is szoktuk
ennenmagunk hiányát.
Rászoktattak,
akik máris mindent elvégeznek
(hiába mondják, hogy helyettünk):
nélkülünk.
Mi már nem is vagyunk,
csak akkor, ha útban valakinek.
Annyi az emlék a hátunk mögött,
annyi a rokon, ismerős odalenn.
Hagyjuk csak a képzeletet
hátrafelé csapongani,
míg vissza nem riasztja a jelenbe
valami testi szükség.
Hogy reánk sújtson:
már csak test vagyunk.
Már egészen pici koromban, amikor levittek a nagyszüleimhez, sajnáltam az öregeket, hogy milyen rossz lehet nekik. Ők már 50, 60 évesek, azon tűnődtem, vajon mi lehet még nekik hátra? Magamban úgy gondoltam, ha választhatnék, éljek csak 50 éves korig, de 30-nál ne legyek fizikailag öregebb. Képzelheted, amikor eljött az 50. születésnapom… Gondoltam, eljön az ördög, hisz szerződést kötöttünk. mint a Faust. Komolyan azt gondoltam, hogy jön a sorompó, a mezleadás a szertárba. Szerencsére nem így történt, 60 éves koromban meg már nem is érdekelt. Ma épp a 78. életévemet taposom.
Semmi gondom a korommal, csak azt nehezen viselem, hogy a kortársak hullanak körülöttem. Szerintem ez a legszörnyűbb ebben az öregkorban.
Az emberek nem szeretik a valóságot. Nem szeretik a józan észt. Amíg a koruk rá nem kényszeríti őket.
Az aki voltam,
egy fényképről néz vissza rám,
És nem hasonlít már
múlt és jelen.
Valami elmúlt, lassan felnőttem én.
Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk, annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak nekünk.
Nem a szépségem miatt akartam színész lenni. Nem szerettem volna magamat látni olyan pályán, ahol a közönség a fizikumom miatt néz meg és az évek múlásával a plasztikai sebészethez, meg ilyen dolgokhoz kellett volna folyamodnom. Szeretem a ráncaimat. Tetszik, hogy az évek tapasztalatai nyomot hagynak arcomon.
Volt már szebb, s tegnapom mind több lett,
S nem tudom, hogy múlt el, csak néha néztem fel,
Mennyiszer volt már nap, az alkalmak elmúltak,
S te nem tettél mást, mint én, a semmit, úgy, mint én.
Az a csodálatos dolog a korosodásban, hogy a térded már nem valami jó, nem tudsz leszaladni a lépcsőn olyan könnyedén, és nyilvánvalóan nem tudsz nehéz súlyokat emelgetni. De az elmédben nem változik semmi.
Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.