Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a csalódásunk.
Öregedés idézetek
Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.
Ha ifjúkoromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Minél idősebb vagy, annál inkább érzed, milyen törékeny az élet. Azt hiszem, ez elég jó motiváció ahhoz, hogy minden nap derűsen ébredj.
Betölteni a hatvanat, az már súlyosan érinti az embert. Érzi, hogy átlépett egy nem akármilyen küszöböt. Ötvenévesen az ember még csak egy mérföldkőhöz érkezik. Fél évszázad eltelt, de ilyenkor nem igazán érezzük magunkat ötvennek. Na de a hatvan? „Jesszusom, érzem, hogy 60 vagyok! Hatvan vagyok!” De aztán valahogy túllép rajta az ember, s rájön, hogy ez csak képzeletbeli változás, ismét csak egy szám változott meg. Ma már nem foglalkoztat így a korom. De akkor az a 60 valami pszichés akadályt képezett a fejemben: már nem tudtam fiatalnak érezni magam.
Elhatároztam, hogy nem fogom megbánni a visszavonulásomat. Ez a döntésem végleges. Na mármost hetvenévesen már könnyű elég gyorsan leépülni, testileg és szellemileg egyaránt. Én viszont a lemondásom pillanatától tele voltam tervekkel, beszálltam amerikai és más vállalkozásokba. Igazán nem fenyegetett engem a kényszerű semmittevés veszélye. Új és szép feladatok vártak rám.
Az első forgatókönyvemet 22 évesen írtam, az első filmemet pedig 25 évesen rendeztem (…) Amikor az emberek azt mondják, 70 éves vagyok, én azt mondom, ez zavaros hazugság. Kétszer 35 éves vagyok, ennyi.
Öregkoromra jöttem rá, milyen az: önmagamnak lenni. Olyan családból jövök, ahol mindenki tökéletesnek akart látszani. Asszisztáltunk egymásnak ehhez a játszmához… És csak az elmúlt években tapasztaltam meg a csodálatos szabadságát annak, hogy őszinte vagyok. Hogy önmagam vagyok.
Mit jelent az, hogy valaki boldog? Én azt gondolom, hogy ezt senki sem tudja. (…) Egy biztos: nem nagy öröm az öregség.
Mindig is tudtam, hogy több vagyok az arcomnál és a testemnél. Így hát, mikor a külsőm kopni kezd, életemben először az emberek talán más tulajdonságaimra is felfigyelnek majd, olyanokra, amelyek szerintem sokkal érdekesebbek.
Azt mondják, hogy ha az élet a vége felé közeledik már, hátralevő rövid utolsó része, ha mindenki más előtt értéktelennek is látszik, drágább a tulajdonosának, mint az előző évek mind, bár rég elhalt öreg barátok emlékezete fűződik is hozzájuk, sőt fiataloké, – talán gyermekeké is, akik elszakadtak tőlünk és oly tökéletesen felejtettek el minket, mintha szintén meghaltak volna.
Amikor reggelente felkelek, egyszerűen nem engedem be az öreget. A titkom 1959 óta ugyanaz: elfoglalt vagyok, és nem hagyom, hogy az öreg betegye a lábát a házba! Szó szerint ki kellett rúgnom, mert a fickó már kényelmesen berendezkedett, állandóan pisilni kellett vinni, és kizárólag nosztalgiázni tudott. Aktívnak, élőnek, boldognak, erősnek, és tehetségesnek kell maradni! És ez mind megvan bennünk, az intelligenciánkban, a hozzáállásunkban, a mentalitásunkban. Fiatalok vagyunk, akik függetlenek! Meg kell tanulnod küzdeni azért, hogy ne jöhessen be az öregember! Az az öregember, aki ott dekkol megfáradtan az út szélén, és megpróbál téged elbátortalanítani. Egyszerűen nem vagyok hajlandó beengedni ezt régi hangulatot, ezt a kritikus, barátságtalan, irigy, és panaszkodó hangot, aki lesi a múltat, hogy aztán kiüthessen az újraélesztett traumáival és fájdalomhullámaival. Muszáj, hogy hátat fordíts ennek az öreges morgolódásnak, haragnak, panaszkodásnak, amiben nincsen semmi bátorság, és ami tagadja, hogy az időskor igenis lehet kreatív, határozott, fénnyel és támogatással teli! Az idősödés lehet kellemes, sőt, akár még szórakoztató is, ha tudod, hogy mit kezdj az időddel, ha elégedett tudsz lenni azzal, amit elértél, és ha továbbra is képes vagy ábrándozni! Ki az öreggel a házból!
(Ezt a választ adta a 90 éves színész legenda, Clint Eastwood a country énekesnek, Toby Keithnek, amikor megkérdezte tőle, mi a titka, hogy az ő korában is aktív és zseniális tudott maradni.)
Öreg emberek rendszerint sokkal jobban szoktak emlékezni az életük régi epizódjaira, mint az újabbakra.
A holdvilág ma is úgy fénylik, mint hetven esztendővel ezelőtt. Ezen az égi kalandoron nem látszik meg, hogy vénül. Minden más, ami körülöttem van, kopik, nyüvődik, enyészik lassan-lassan. Hát még az emberek, a kortársaim, a régi ösmerőseim, a barátaim, az immár kevésszámú hozzámtartozóim!… Nem kell tükörbe néznem, ha őket látom. Megváltozásuk az enyémet is mutatja. Még az esztendőnek ez a kései szaka is olyan, amilyen én vagyok.
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
S az esztendő hiába fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre gyúlva,
ahogy régente annyit láttatok.