291 idézet
Nem oly időben élünk,hogy meg kellene szaggatni az újjászületett nemzet testét; sőt azokat is, kik a jelen átalakulásnak nem barátai, igyekeznünk kell barátaivá tennünk; csak kezet fogva érhetünk czélt, s ha magunk közt összebomlunk, nem is kell külső ellenség, mert az ország maga teszi magát semmivé.
A derű, az egészséges tréfa minden időkben annyira jellemzője a magyarnak.
Nagy ritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy-egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.
Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.
Az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. Mindenütt meg kell ragadni, ahol még van belőle. Azt mondhatná valaki, az ősi réteg a nemzet műveltebb feléből már kiveszett. Hisszük, hogy csak alszik, még felébreszthető, tudatosítható. A magyarság sohasem alakulhat úgy át, hogy ez a réteg kihulljon lelkéből, akkor nem lenne többé magyar. Csakúgy, mintha a nyelvből kiveszne az alapszókincs és szerkezet.
Egy magyar Erdély térkép az már valami. Részletesebb térképet el sem lehet képzelni, Erdély térképét minden magyar a szívében hordozza, és az, hogy Trianon óta Magyarország térképe és Erdély térképe két külön dolog, minden magyart fájdalommal tölt el.
Hát nem rettenetes, hogy mi magunk rosszabbak vagyunk a legátkosabb Trianonnál is…
A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára.
A magyar állam nagy sorsfordulója a huszadik században nem 1956-ban történt, sem 1947-ben, de még 1944-ben sem. Trianon volt az. 1920-ban vége lett a nagymagyar királyságnak. Helyette létesült a csonkult, kismagyar állam. Azóta hozzászoktunk. Az egész Kárpát-medencét birtokló Nagy-Magyarország helyett a Közép-Dunát uraló kisállam lett belőlünk. […] A második világháború vége felé akárki vezette volna az ország ügyeit, sorsán lényegileg (részletekben talán igen) nem változtathatott volna. Az első világháború végén egy nagy magyar államférfi megmenthette volna az északi és a keleti veszendő területek jó részét, magyar lakosságukkal együtt. Trianon volt a magyar állam történetének fordulópontja; 1944-45 a magyar nemzeté; 1956 októbere a magyar népé. Azóta nemzet és nép között disztingválni nem lehet.[…]
Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.
A trianoni békekötés nemcsak a területeinket, gazdasági lehetőségeinket és magyarjaink millióit vette el, hanem erőszakosan kettévágta a nemzetté válásunk akkor már évszázadok óta tartó folyamatát. Mintha megtörte volna a nemzetnek a jövőbe vetett hitét és a bizalmát önmagában.
Mi, magyarok vagyunk a földgömb legszomorúbb népe, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették mindazt, ami nekünk szent volt. A zsoldosok pedig kockát vetettek őseink öröksége felett. De a reménység népe is mi vagyunk. A múltban többször eltemették nemzetünket, de harmadnapra megint feltámadt…
…de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha…
Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáját, […] az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtőre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentistváni alapoktól a századforduló óta; úgy, mint a Muhi és a Mohács előtti években is.
Trianon dolgát, a magyarság veszteségeit, vereségét sikerült szőnyeg alá söpörni, a nemzet agyából, tudatából majdhogynem teljesen kimosni, olyannyira, hogy az utánam jövő nemzedékekben ma is gyakran emlegetik – szinte közhelyszámba megy, hogy sokakkal találkozhatunk, akik meglepődve veszik tudomásul, hogy a Kárpát-medencében, a magyar állam határain kívül is tudnak néhányan magyarul.
Nekünk, magyaroknak egy optikai csalódásból kell kigyógyulnunk, abból tudniillik, hogy mi a nagyvilágnak ugyanannyit jelentünk, amennyit a nagyvilág nekünk. Ez, sajnos, nincs úgy. Hogy pedig nincs úgy, nem válik szégyenünkre, hanem egyszerűen a különböző nemzeti számarányok következménye.
A magyar nemzet politikai egysége nemzeti politikánknak olyan alaptétele volt, mely felette állott a pártok versengésének.
Jellemző ez a tény az átlag magyar ember pszichológiájára, amint az több száz évi, mondjuk ki a szót: idegen uralom alatt kifejlődött. Tárgyi tekintetben tovább tud menni a lemondásban, mint amennyi helyes, de a duzzogását nem engedi bántani.
A szent korona számunkra nem látványosság, hanem az ország összes felségjogait megtestesítő, megszentelt kegyeleti tárgy, a magyar állami felségjog birtokosa.
A francia kulturált nép és a hadműveletekre hadműveletekkel válaszolt. A bolsevistáknál más a helyzet. Itt olyan érzéketlen vad harcosokkal állunk szemben, akik csak akkor adják meg magukat, amikor már minden oldalról lövik őket. Stratégiai hadműveletek nem hatnak rájuk,nem veszik tudomásul vagy éppen észre sem veszik azokat. Az oroszok olyan érzéketlenül reagálnak, mint amilyen érzéketlenek maguk is. Az érzéketlenség elleni háború sokkal nehezebb, mint a modern nyugat-európai szempontok szerint harcoló hadsereggel vívott küzdelem.
(Joseph Goebbels: Napló – 1941. november 30.)
