Hiszek Istenben, Mozartban és Beethovenben, hasonlóképp az ő tanítványaikban. Hiszek a Szentlélekben, az egyetlen, oszthatatlan művészet igazságában; hiszek abban, hogy a művészet Istentől való, és minden megvilágosodott emberben él; hiszem, hogy aki csak egyszer is megfürdette lelkét a művészi élvezet fennkölt légkörében, az örökké alázatos híve marad, és sohasem tagadja meg azt. Hiszem, hogy mindenki üdvözül a művészetben, és éppen ezért mindenkinek joga van ahhoz, hogy éhen is haljon érte!
A művészet hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk.
Csak az erős ember ismeri a szeretetet, csak a szeretet érti meg a szépséget, csak a szépség teremt művészetet.
Az embernek legnagyobb örömét kell lelnie a valóságos életben, ha abból akarja meríteni művészete tárgyát.
Vállald alázattal sorsodat; nem élhetsz magadnak, hanem csak másoknak; másutt, mint művészetedben nincs számodra boldogság.
A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék.
A művészetek hozzájárulhatnak a pszichológiai kulturáltság fokozásához és mentálhigiénés szempontból értékes, hasznos társadalmi erőknek tekinthetők.
A művészet célja az, hogy olyannak fesse le az életet, amilyen valójában.
Mi nyilatkozik meg a művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy „ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.
Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nem lehetett kétségbevonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Első percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjűségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. „Festőművész nem lesz belőled, legalább is, míg én élek, addig soha!” mondotta. Mindketten következetesek maradtunk: atyám a „sohá”-hoz, én pedig a „csak azért is”-hez.
Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festői készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is főleg az építészet érdekelt.
A művészek mindig azt hiszik, hogy jelentősen bele tudnak szólni a dolgokba, de lassan rájöttem, hogy semmi közöm semmihez. Imádkozhatsz bárkinek bármiről, egyik fülén be, másikon ki.
Az ember nem azért csinál filmet, hogy sikere legyen, hanem mert valamit el akar mondani.
Nem tudok költői módon írni – nem vagyok költő. Nem értek a fény és árnyék művészi elosztásához – nem vagyok festő. Még arcjátékkal és mozdulattal sem tudom gondolataimat kifejezni – nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok útján – mert muzsikus vagyok.
Én abban a filmművészetben hiszek, amelyik kézen fogja a nézőt és a mese részesévé teszi, nem abban, amelyik szétbombázza az agyát a látványos számítógépes trükkökkel. Ellentétben a mai rendezőkkel, én nem kizárom, hanem partnernek tekintem a közönséget arra a két órára, amit együtt töltünk.
A kreatív művészetekben létrehozhatunk és elpusztíthatunk dolgokat. A szenvedély teremt és rombol is.
Jól érzem a különbséget Debussy, a zeneszerző és Debussy, az ember között. A művészet tehát mélyen az alapokig valótlan, minden csak illúzió, a tények átalakítása. Nem fejezi ki az embert, aki létrehozta, se az életet úgy, ahogy van. A művészet a legcsodálatosabb, legszebb hazugság, de hazugság.