A nagy művész mindig megelőzi a korát, vagy éppen mögötte jár.
Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.
A zenei dallam és táncmozdulat nem egyéb, mint utánzás, poétikus hangok és mozdulatok művészi szövedéke, amelynek alapja a valóság látszata.
Ifjú dilettánsok tolakodását jóakaratúlag kell tűrni: élemedve ők lesznek a művészet s a mester legigazabb tisztelői.
Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet – vagyis az evolúció – páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.
Minden művész saját lelkébe mártja ecsetét, és saját szívét viszi a vászonra.
A gyerekek az élet legszebb alkotásai. A műalkotások csak vértelen, testtelen absztrakciók.
Nem a műveim által akarok halhatatlanná válni. Azáltal szeretnék, hogy nem halok meg.
Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.
Az evezősök reggelije Renoir-tól. Évente egyszer lefestem. Immár húsz éve. A legnehezebb a tekintet. Néha az az érzésem, megváltozik a hangulatuk, amíg hátat fordítok.
A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, enélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi, mire használható és mit lehet rajta vásárolni.
Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes művész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan műgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden művész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos, művük romlandó.
A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész.
Minden igazi művész – akár tudatában van, akár nem – az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. Ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést. Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek.