Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.
Aki nem vár semmit magától,
Az nem menekül meg a magánytól,
És egyedül marad végül
Irgalom nélkül.
Félek bárkinek is elmondani, mennyire szeretem, mert akkor rájönnének, mennyire magányos vagyok.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Magadba roskadsz, mint egy elfáradt gyerek,
Szél fújta szavaid úgysem hallják meg.
Kopott ágyak, párnák, szakadt, piszkos függöny,
S lassan a földre hull egy üvegszínű könny.
A csendet hallgatom,
a csend, az jó barát.
A gyertya lángja ég,
Benne egy új világ.
Nem számít, hol vagy, gyere és ments meg!
Nem vagyok önmagam, ha nem vagy mellettem
– egyedül vagyok.
Kihullnak kezemből a könyvek
a világ magamra hagy
mostantól hűvösebb napok jönnek
szűkülő időm egyre tágasabb.
Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.
Túl gyorsan és túl korán talált rá az élet,
Adott, amit adhatott, kevés jót és szépet.
Szürke volt a hétköznap, szürke volt az ünnep,
Hosszú évek múltak így, gyakran rá se néztek.
És éreztem, hogy dobban a szívem,
s avarra-lépő vágyra lelkesül.
Akit kerestem, nem találtam:
hát elindultam egyedül.
Nem ilyen világot képzeltél,
de a csábítás hívott, hát engedtél.
Most koponyád csöndjében
némán ülsz és utazol valahol,
magányod szelíden átkarol.
Hangod hallom, ha fúj szél,
Mondd, hol maradsz, ha a csend kísér?
Elsuttognám minden titkomat,
Vágyom rád, oly` messze vagy.
Szeress annyi embert, ahányat csak tudsz. A szerelem okozta kínok nem mérhetők a magányosság okozta bánathoz.
Idegen város, idegen arcok,
Félig értett szavak.
Hiába mosolyogsz, hiába minden,
Nekik más maradsz.
Senki se kíváncsi rá, milyen boldogító vagy gyilkos közlendővel lép be az otthonába az ember, a neandervölgyi ős nyilván akkor tanult meg könnyezni, mikor először élte át, hogy egymaga diadalmaskodik a hazahurcolt bölény mellett, nincs kivel megosztani a harc élményét, nincs kinek megmutatni sem a zsákmányt, sem a sebeit.
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.