Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Magány idézetek
Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül – keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük – megunva engem – eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.
Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.
Egyedül vagyok, nem melegít senkinek a szerelme, fázom, akárha a föld alatt élnék, bármit írok is, mind száraz, fásult és komor.
Csak hazugságokat mondj nekem,
kérlek, úgy csináld, hogy elhiggyem,
másképp nem kapok levegőt.
Ez az egész csak üressé tesz.
csak szürke falak és semmi fény,
itt semmim sincs nélküled.
Ha csak a magányt szeretném elkerülni, bármelyik ember megtenné.
Mivel úgy tűnik, éjszaka lehullanak a csillagok, saját magamnak nem hazudhatok.
Csak még egyszer, évszakok, ne tűnjetek tova,
csak még egyszer, hadd játszadozhassunk!
Mindig keresem, hol tűnik fel sziluetted,
amikor átkelek az úton, vagy álmaim közepette,
bár tudom, nem lehetsz egy ilyen helyen.
Ami után kapkodsz, elvész.
Amit elengedsz, megfogod.
Karodba röpülnek a fecskék,
S magadra hagynak a csillagok.
És én utállak, mert egyedül vagy,
És egyedül vagyok, mert utállak.
Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!
Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.
Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá – némán.
Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.
Aki nem vár semmit magától,
Az nem menekül meg a magánytól,
És egyedül marad végül
Irgalom nélkül.
Félek bárkinek is elmondani, mennyire szeretem, mert akkor rájönnének, mennyire magányos vagyok.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Magadba roskadsz, mint egy elfáradt gyerek,
Szél fújta szavaid úgysem hallják meg.
Kopott ágyak, párnák, szakadt, piszkos függöny,
S lassan a földre hull egy üvegszínű könny.
A csendet hallgatom,
a csend, az jó barát.
A gyertya lángja ég,
Benne egy új világ.
