Magányból és könnyből, láncot fon a Bú…
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm… ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid…
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy… nem szeretsz… Kedvesem.

Emlékpolip aszalt angyala fojtogat…
Görget. Idő-szkarabeuszt majmolón.
Pörget. Letűnt múlt-masszát hajszolón.
Mint valami mínusz Isten. Rángat!
Tegnap-hóhérként emel új vádat.

A múlt sötét árnyékát féltem…
S a jövő fényébe kiléptem.
Fénytől majdnem szenesre megégve…
Gyorsan húzódtam vissza… a sötétbe.

Tegnap, ma, holnap. Időtrió.
Vállalni őket? Acéldió.
Foggal-körömmel zúzom a Mát!
Keserű bele… penészt von rám.
Vágyom. A holnap ködfátyolát…
Feledés-szakadékba taszítom elmúlt napom.
Gyűlölöm. Félve ragadok új szálat.
Gombolyagból. Az életemből.

Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek –
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet.

Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül – keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük – megunva engem – eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.

Ámuló parázs csillan a mélyben,
Szemeid tükre ma végtelent int.
Pillantás illan időben, s térben…
Lassuló szívemnek lobbanást hint.
Remegőn simítom ajkadról szavaid,
már őrjöng a vérem, s rohanna eléd…
Félelem markában emlékek hamvai,
de ölelő holnapom elindult Feléd…