A fizikai erő sohasem tud tartósan ellenállni a lelki erő hatásának.
Ha meghalok, talán lesznek barátok, akik meggyászolnak, akik hordozzák az emlékem. Ez a lélek halhatatlansága, a végtelen örökség, a gyász táplálója.
Azért olyan égetően fontos az első napsugár, hogy az esővízzel együtt felszárítsa az elhullatott könnyeket. A tavasz erős, éles, sárga fénnyel tisztítja meg a zavaros lelkeket.
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.
A legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test külön való az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.
Belül, belül a szenvedés,
és sehol sincs rá magyarázat.
Vizsgálódhatsz köröskörül:
se fennhéjázás, sem alázat
nem vesz ki kínjaid közül.
Úgy gondolta, ismét edzésbe kerülhet. Hogy valami módon ledolgozhatja a lelke zsírját, mint a bokszoló, aki a hegyekbe megy dolgozni és edzeni, hogy kiégesse testéből a felesleget.
Ha el tudod venni valaki lelkét, bármit megtehetsz.
Nem csak a madárnak van fészke. A léleknek is. Van egy fészek, ahol a lélek ugyanígy otthon lehet. Ahonnan szárnyra kelhet, és ahová visszatérhet. Ahol figyelmet kap, szeretetet, törődést. És nyugalmat. Egy ölelő érzést. Otthont. Ahol a szárnyaló lélek biztonságban lehet, ahol új erőt kaphat. A további szárnyaláshoz. Igen, van ilyen fészek. Egy szív. Az Ő szíve.
Ülsz szemben a másikkal, és nem tudod, miről beszél. Nem érted, idegen számodra. Nem tudod megközelíteni. Mert a két lélek nem beszél egymással. Nincsenek összhangban. Mindig a lelkek határozzák meg a kapcsolatot. A test csak a kifejezés eszköze. Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond. A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul. Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással. És ha ez szemtől szemben igaz, akkor igaznak kell lennie akkor is, ha két ember távol van egymástól. Lelkeik akkor is találkozhatnak, beszélhetnek. Mert ők szabadok.
Arra kell gondolnunk, hogy a boldogság nem a nagy vagyonon alapul, hanem a lélek jó állapotán.
Az emberi lélek arra vágyik, hogy kiemelkedjen a tömegből, és fényével bevilágítsa a teremtést, lángra lobbantván a Végtelentől kapott parányi szikráját.
A bőrödet sok minden melegítheti, de a lelket csak egyvalami. Egy másik lélek. A másik. És ha lelked megtalálja párját, akkor bújik hozzá, reggeltől estig, estétől reggelig. És melegíti. Akkor is, ha bőrödön a hideg szél fut végig. És ennél kellemesebb meleg nem létezik. Az Ő lelke.
Amikor gondolok rád, nem „eszembe jutsz”. Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék.
Az ember lelke a csillagokban született, s a kozmikus körpálya befutása után oda tér vissza.
A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, s ugyanúgy, mint a születés, integráns része az életnek.