Testtartásunkban közvetlenül kifejezésre jutnak lelkiállapotaink, hangulataink. Jellegzetes fizikai tartáshoz gyakran kapcsolunk jellembeli, a „lelki tartásra” vonatkozó megállapításokat.
Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok,
A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok.
A maszkom a burára hajítva mosolyog szépen,
Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem.
Sohasem tudhatjuk, hogy a kedély nyugalma morális erejéből fakadt-e, ha nem győződtünk meg róla, hogy nem érzéktelenségből fakadt. Nem nagy mesterség olyan érzéseken úrrá lenni, melyek csak a lélek felszínét súrolják könnyedén és futólagosan; de az egész érzéki természetet felkorbácsoló viharban megtartani kedélyünk szabadságát, ehhez olyan ellenálló képesség kell, mely minden természeti hatalomnak végtelenül fölötte áll.
A medikusokat arra tanítják, hogy a testtel foglalkozzanak, ahogy az autószerelőknek a kocsik javításáról kell mindenfélét megtanulniuk. Az orvosok azzal a nyilvánvaló céllal közelítenek hozzánk, hogy segítsenek nekünk, de közben elfelejtik, hogy mi emberek, s nem csupán testek vagyunk. Tudatunk és érzelmünk is van! A legfontosabb azonban, hogy alapvetően lelkek vagyunk! A lelket pedig nem lehet mikroszkóppal megvizsgálni vagy megoperálni!
Ha a csend beszélni tudna
Négymilliárd hangon szólna
Mindarról, mi bennünk rejtve él
Vágydal szólna száz szólamra
Minden gondolat dobolna
Millió szó összefolyna
Ezer nyelven kavarogna
S a világnak nem lenne titka.











