Néha a társak találnak ránk, és hiába próbáljuk távol tartani őket, akkor is helyet találnak az életünkben, míg rá nem eszmélünk, hogy szükségünk van rájuk.
Tápláljuk gyermekeink testét: de milyen ritkán tápláljuk az önbecsülésüket! Ha valami tetszik, készségesen ismerd el és nyilvánosan dicsérd meg – és az emberek dédelgetni fogják, kincsként őrzik majd, egész életükön át ismételgetik a szavaidat – évtizedekkel azután is, amikor te magad már régen elfeledted őket.
A mások iránti érdeklődés, az emberi kapcsolatokra vonatkozó minden más szabállyal együtt, akkor éri el célját, ha őszinte. Ez nem csak arra a személyre igaz, aki érdeklődést mutat, hanem arra is, aki iránt érdeklődést mutatnak.
Őszintén éreztesd a másikkal, hogy kettőtök közül ő a fontosabb!
Szokás mondani, hogy azt bántod, akit szeretsz. Ez fordítva is igaz.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok
s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.
Sokan félnek az egyedülléttől. Egyszerűen rettegnek attól, hogy magukban legyenek. Ezért kell melléjük mindig valaki. Azt hiszik, társra vágynak, holott csupán a visszajelzések miatt van szükségük a másik emberre. Valójában eszközként használják a partnerüket. Olyan tükörként, amelynek mindig azt kell sugároznia, hogy ők a legszebbek, a legokosabbak és a legügyesebbek. Amint eltűnik a tükör, egyedül maradnak, és megszűnnek a visszajelzések. Hirtelen úgy érzik, mintha – nincs rá jobb szó – elhalványodnának! Borzalmas érzés lehet, hiszen ettől azonnal felszínre bukkan az önszeretet hiánya.
Van a híd… Egy pici, romos erdei kőhíd. Talán évek, évtizedek óta nem lépett rá senki. Környékét belepte a gaz, köveit a moha. Már senkinek nem fontos. Ám egy napon két ember érkezik. Felfedezik a kis hidat. Felfedezik maguknak. Letelepednek rá. És ezen a napon a híd életre kél. Mert ezen a napon sokkal fontosabb küldetést tölt be, mint korábban bármikor. Ma nem a patak két partját fogja összekötni, hanem két ember szívét, lelkét. A híd, ha soha többé senki rá sem néz, akkor is fontosabb már, mint sok nagy társa, amelyek folyamok vizén segítik át naponta emberek ezreit. Két ember számára ez a pici, romos híd örökre híd marad.
A tolerancia tulajdonképpen csak múló érzület lehet: elismeréshez kell vezetnie. Megtűrni annyit jelent, mint megsérteni.
Szerelmesnek lenni könnyű. Még akkor is, ha halálosan nehéz. Mert a szerelem csak úgy ráesik az emberre. Nem kell érte tenni semmit. Olyan, mint egy gyümölcs, ami pont a fejedre pottyan, amikor elsétálsz egy gyümölcsfa alatt. Hogy fájni fog, az biztos, de attól még édes. De egy kapcsolat… az több, mint egy koppanás. Az a gyümölcs befőzése. Sok munka van vele, és lehet, hogy felforr. Vagy, hogy nem jól ízesítetted. Esetleg kukacos gyümölcs is került bele.
A beszéd maga a civilizáció. A szó, még az ellentmondó is, összekapcsolja az embereket. A szótlanság elszigetel.
Ha mindenki tudná, mit beszélnek róla embertársai, nem lenne négy barát se a világon. Kiderül ez azokból az összeveszésekből, amelyeket a néha visszamondott, tapintatlan pletykák okoznak.
Halkan szólj, különben azt fogják hinni, hogy csak figyelmet követelsz. Gyengéden szólj, hogy mindenki megismerje a szeretetet. Nyíltan beszélj, különben azt fogják hinni, hogy rejtegetnivalód van. Őszintén szólj, hogy senki se érthessen félre. Gyakran szólj, hogy szavaid eljussanak mindenkihez. Tiszteletteljesen szólj, hogy senki se fosztassék meg a tisztelettől. Szeretetteljesen szólj, hogy minden szavad gyógyíthasson. Énrólam szólj minden szavaddal. Tedd egész életedet ajándékká. Soha ne feledd, te magad vagy az ajándék. Légy ajándéka mindenkinek, aki életedbe lép, és akinek életébe te belépsz. Óvakodj attól, hogy bárkinek az életébe lépj, ha nem lehetsz ajándéka is egyben.
Ha nem beszélsz azzal, akivel pedig szót lehetne érteni, veszni hagytál egy embert. Ha pedig beszélsz azzal, akivel nem lehet szót érteni, elvesztegetted szavaidat. Az okos ember sem az embereket nem hagyja veszni, sem a szavait nem vesztegeti el.
Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.
Sehol olyan szabad nem voltam, mint a kedvesemmel az ágyban. Átszellemült rögtönzés, markomba illő tökéletességek, remek kis zümmögések, alig mozduló testek belső ámokfutása, egyszerre érkező és szembetalálkozó gyönyör. Akarhatod minden percét-porcikáját, harci ábrándod lehet egy másik ember teljes meghódítása, agyoncsaphatod a vetélytársadat, ez mind szép és természetes, ez mind igen állatian emberi.
Van-e nagyobb kihívása egy férfinek, mint egy nő? És egy nőnek, mint egy férfi? Ki lehet veszélyesebb annál, akire rávakulunk? Itt van a női elem körülöttem, a kert csupa húsos lomb, testekkel vagyok körülvéve. Aki nyerni akar, veszíteni fog, és csak az fog nyerni, aki nem akar semmit sem. Rangos férfiak meg tudnak hajolni egy édes, kényes nő előtt. Egy nőt nem lehet legyőzni, csak túlélni, esetleg megfeledkezni róla, vagy behódolni neki.
Van a kávé… A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké. Többé már nem egyszerű kávé, hanem barátság, szeretet, vagy éppen szerelem. Az iránt, akivel a kávézás élményét az ember megosztja. Attól kezdve minden csésze kávé ezt jelenti. A másikat. Még akkor is, ha nincs jelen. Emléke, emlékeztetője lesz. És ekkor már nem sötét, és nem keserű.
Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától (…). Arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: (…) a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk – képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm.