Mindenkit agyon lehet ütni egyetlen szóval és meg lehet szerezni egy másikkal.
Minden emberi kapcsolatban ott van a fájdalom, és… két ember között, még ha nagyon erős szálak fűzik is össze őket, akkor is megmarad egy kis távolság, amelyet csak a szeretet tud áthidalni, de annak is minden pillanatban meg kell küzdenie ezért.
Ha csak két ember lenne a világon, vajon hogyan jönnének ki egymással? Segítenék egymást, bántanák egymást, hízelegnének egymásnak, kígyót-békát kiabálnának egymásra, csatáznának, kibékülnének; sem egymással, sem egymás nélkül nem élhetnének.
Nem tetszik, hogy az emberek a gépekhez meg az okostelefonokhoz vannak kötve, hogy az emberi kapcsolatok is azon keresztül alakulnak. Egyre jobban elvész a személyes találkozás varázsa, egyre kevésbé figyelnek oda egymásra az emberek.
Előfordul, hogy találkozom valakivel, és az első perctől úgy érzem, már nagyon régóta ismerem. És van olyan, aki bármit tesz, nem tudom közel engedni magamhoz, mert kettőnk között húzódik egy gigantikus fal. Szerintem ez az előző életeinkre vezethető vissza.
Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.
Idegenekkel könnyebb, hisz csak egy pillanatra érintkezik az életetek. Nem okozhatsz nekik csalódást, mert nem tartozol nekik semmivel és ők sem várnak tőled semmit. A barátokat könnyű megbántani – ők mindent szeretnének.
Sokszor tényleg csak az is elég, ha valaki rád nyitja az ajtót, s azt érzed: odafigyelnek rád.
Nem egyszerű egy színészpár élete. Nagyon sok ebben a… nem rossz értelemben, de mégiscsak rivalizálás.
Hét barátnőm van. A szerencsés hetes. Kijárogatunk kajálni, némelyikükkel utazgatok. Egy barátnő túl közel van ahhoz, hogy egy se legyen.
Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad! Ennyi az egész.
De ez – eltéphetetlen.
Állandó harc lenne az életem, ha nem hagynék rá egy csomó mindent. Amikor tükörbe nézek, néha alig ismerek magamra… Mintha már nem is én lennék… Már eltűnt az egyéniségem egyik része. Mert abszolút nincs kedvem harcolni. Hagyom magam… elnyomni.
Minden emberi kapcsolat szent, és mindegyik képes megteremteni a kapcsolatok célját jelentő tapasztalást.
A siker receptjének legfontosabb alkotóeleme annak ismerete, hogyan jöhetünk ki jól az emberekkel.
Van, hogy éppen azt bántod, akit legjobban szeretsz, akinek a legtöbbet, legszebbet, legjobbat akarod adni magadból mindig. De valamiért mégis megbántod. Szóval, tettel, türelmetlenséggel… őt, akitől jó szót, türelmet, szép érzéseket kaptál, kapsz. Akinek létezése értelmet ad neked. A te létezésednek. És mégis, őt bántod. Őt, akit végtelenül szeretsz. És ezért egy idő után már nagyon fáj. Lehet, hogy ő megbocsát, de tudod, legbelül érzed, hogy ez nem ilyen könnyű, érzed, hogy távolságot vet közétek. És ekkor csak egy dologra vágysz. Hogy megöleld, olyan erősen, olyan szorosan, hogy szinte már fájjon, hogy összeolvadj vele, a két test melege izzóvá váljon, és ez a tűz, ez az izzás megöljön, elégessen minden rosszat, minden bántást, bánatot, fájdalmat. Megtisztítson.
Való igaz, hogy egy kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. A baj azonban akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak az egyik hozná le a csillagokat a másiknak, ha csak az egyik adja szívét-lelkét. Mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van a kapcsolatban. Ami így nem is kapcsolat. Hiszen a kapcsolat éppen a kapocstól válik kapcsolattá. A kölcsönös érzéstől. A kölcsönös szerelemtől. Amiben persze lehetnek hullámzások, sőt, egészen biztosan vannak, de ezek kiegészítik egymást. Hol az egyik szeret jobban, hol a másik. Így erősítik, így egészítik ki egymást folyamatosan.
Ha már úgyse lehet több két ember
között, mint időről időre egy soha,
különböző hangsúlyokkal.
Mintha egy kihalóban lévő
nyelven beszélnénk,
egyre kevesebb szó.