Isten álarcát viseled, mert ember vagy.
Azon gondolkodom néha, hogy megbocsátja-e valaha az Isten azt, amit egymással teszünk. Aztán körbenézek, és rájövök, hogy Isten már rég itt hagyott minket.
Soha ne sakkozzatok az Istennel! Az Isten mindig tud új figurákat teremteni a táblára, amikor azt hiszitek, hogy már megnyertétek a játszmát.
Mutassatok bizonyítékot Isten létezésére, mondjátok. Én meg mondom, használjátok a távcsöveiteket, nézzetek rá az égboltra, és feleljetek: hát lehetséges az, hogy nincsen Isten?
Ha Isten a vér tüzét erősebbre teremtette bennünk, mint az akaratot, akkor mi vagyunk-e a hibásak, ha nincs akaratunkban annyi erő, hogy felülkerekedjünk?
Én azt hiszem, Isten nem becsül bennünket többre, mint a hangyákat, amelyek közül a patkós csizma egy lépéssel százat is eltapos néha az útfélen.
Isten mindig mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, el is vesz.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.
Ha élsz, Isten is veled él. Ha viszont nem mersz kockáztatni, ő is visszavonul a távoli mennyekbe, és csupán filozófiai elmélkedés tárgya lesz.
Van úgy, hogyha valamit nem értünk, akkor azt az ördögnek tulajdonítjuk, holott Istentől származik, csak éppen nem értjük.
Milyen nyomorult az ember, mikor Istennel kel viadalra! Isten csak rálehelt az anyagra, s az emberi arc mosolyogni kezdett.
Isten nem jó és nem rossz. Isten nem emberi. Nézz a lelkedbe és figyelj.
Kérdeztem Istent, de nem felelt.
Talán a kérdésben volt a felelet. Isten szűkszavú.
Nehéz órákban kegyetlenül tud hallgatni is.
Isten a gyümölcséről ítéli meg a fát, nem pedig a gyökeréről.
Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Egy csodálatos zsidó példabeszéd szerint mielőtt egy gyermek a világra jön, Isten minden tudást és bölcsességet belétölt, amire élete során szüksége lesz. Aztán Isten a gyermek ajkára szorítja az ujját, és azt mondja neki: „pssszt”, és abban a pillanatban létrejön köztük egy titkos egyezség. A történet szerint ezért van kicsipkézve az emberek felső ajka. Az Isten ujjlenyomata. De az idők során ez a tisztaság és bölcsesség valahogy megkopik. A gyerekek beilleszkednek a társadalomba, tapasztalataik alakítják őket. Az élet mássá teszi őket. (…) A te feladatod tehát egyszerűen csak ennyi: bízzál az ösztöneidben, emlékezz a titkos egyezségre, és szerezd vissza a bölcsességet, amely amúgy is a tiéd volt.
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon megismerkedik Vele. A mi civilizációnkban ez a találkozás néha útszéli körülmények között is történhet, egy kávéházban vagy a földalatti vasúton, mert Isten a profán helyeken talán gyakrabban jelenik meg, mint a templomban.