Az igazság persze az, hogy ha az emberek tényleg boldogok lennének, ahogy az interneten mutatják, akkor nem is lenne ennyi tartalom az interneten, ugyanis akinek valóban jó napja van, az nem azzal tölti azt, hogy saját magát fényképezi.
Az internet (…) az eddigi legbiztosabb út az örökkévalóságba.
Nem tudjuk fel nem fedezetté tenni az internetet, ha nem alkalmazkodunk, veszítünk.
(Kötcse, 2025. szept. 7.)
Fiatalabb koromban biztos, hogy aktívan használtam volna a Twittert vagy a Facebookot is, de amennyire tapasztalom, mostanában mindent direkt félreértenek, minden mondatodba belekötnek, és sokszor az egész több kárt okoz, mint amennyi a haszna. Ezért nem is akarok elmerülni ebben a világban.
Az internet tervezői úgy gondolták, hogy találmányuk a világ összekapcsolásának zseniális eszköze; ám a valóságban arra találtak ki egy újabb módszert, hogy miként lehet az emberiséget háborúzó törzsekre felosztani. A polaritás és a konformitás egymásra épül és egymást erősíti; az embert besorolják egy csoportba, majd a csoport irányítja a gondolkodását. Nem csoda, hogy számos kortárs közösségimédia-platformon a felhasználók között „követőket” és „véleményvezéreket” találunk; „vezetők” nincsenek köztük.
Az internet korában a világrendet gyakran kötik össze azzal az elképzeléssel, hogy ha az emberek szabadon hozzáférhetnek a világról rendelkezésre álló információkhoz, és egymás között megoszthatják azokat, a természetes emberi vágy a szabadságra gyökeret ver és beteljesíti önmagát, vagyis a történelem robotpilóta üzemmódba kapcsolva magától alakul tovább. De a filozófusok és költők már rég’ három komponensre osztották az elmét, ezek: az információ, a tudás és a bölcsesség. Az internet csak az információra összpontosít, amelynek hatványozott terjedését teszi lehetővé, Egyre összetettebb keresőfunkciók jönnek létre, amelyek képesek az idő előrehaladásával változatlan tényekre irányuló kérdések megválaszolására. A keresőmotorok egyre bonyolultabb kérdéseket képesek kezelni, méghozzá egyre nagyobb sebességgel. De ez az információcsömör paradox módon gátolja a tudás elsajátítását, a bölcsességet egyre jobban kiszorítva korábbi helyéről.
Az internet miatt jellemzően zsugorodik a történelmi emlékezetünk. A jelenséget a következőképpen írják le: „Az ember elfelejti azt, amiről úgy gondolja, hogy később is elérhető lesz, és megjegyzi azt, amiről úgy gondolja, hogy később nem áll majd rendelkezésre” Az internet úgy csökkenti a késztetést arra, hogy emlékezzünk, hogy egyre több adatot helyez át a később is hozzáférhető információk halmazába. A kommunikációs technológia azzal fenyeget, hogy az egyén mind kevésbé lesz képes a fejében emlékek és adatok után kutatni, mivel már gondolkodásában is egyre inkább a technológiára támaszkodik.
Könnyű csődtömegnek érezned magad, mikor sok-sok ember mondja rád, hogy az vagy. Nehéz nem elhinni nekik. A interneten nőttem fel, és ugyanazért használom a közösségi médiát, mint bárki más. Mikor szembe jönnek velem videók arról, hogy csúnya vagyok, vagy borzalmasan szar vagyok, attól csődtömegnek érzem magam. Hiába próbálsz segíteni, átadni egy pozitív üzenetet, valaki biztos, hogy egy kövér tehénnek fog nevezni a kommentek között.
Szeretem az internetet. Szeretem a mémeket, meg ilyesmik. De tökmindegy, hogy mit csinálok, nem tudom kikerülni magam. Mindenhol ott vagyok. Sajnálom azokat az embereket, akik utálnak, mert ez azt jelenti, hogy ők sem tudnak kikerülni.
A hülyék mennyisége mindenesetre számszerűsíthető: legalább 300 milliónyian vannak. Ennyi felhasználót veszített ugyanis az utóbbi időben a Wikipédia. Olyan netezőket, akik a világhálót nem arra használják már, hogy információhoz jussanak, hanem arra, hogy online csevegést folytathassanak (akár összevissza is) a magukfajtával.
Az internet megjelenése óta rendkívül tág lett a zenei paletta, kiadóra sem kell várni ahhoz, hogy valakiből sztár legyen. Méghozzá iszonyatosan nagy sztár, mint Billie Eilish, aki kifejezetten az interneten csinálta meg magát. Vagy itthon Azahriah, aki nagyon ügyes gyerek, marha jó hanggal.
A televízió ugyanazt tette, amit ma az internet: mindent uniformizált.
Ha lehetőségem lenne, hogy egyetlen dolgot eltávolítsak a világból, akkor az az internet lenne. A megjelenése megváltoztatta a társadalmat. Ha nem lenne internet, akkor az emberek tényleg azért segítenének az utcán élő gyerekeken, hogy javítsanak a helyzetükön, nem pedig azért, hogy videót készítsenek róluk, majd kiposztolják azokat a közösségi oldalakon.
Azt hitték, hogy a keresőprogram megmutatja, mit gondol az ember, de inkább azt mutatja meg, hogy miképpen gondolkodik.
Tök mindegy, mit csinálsz, ha karácsonykor felmész a netre, úgyis van egy finomabb süti, egy boldogabb család, egy gusztább halászlé, egy tökéletesebb mézeskalács, egy jobban megpakolt asztal, egy szebb karácsonyfa… Vagy éppen több ajándék a fa alatt, és több fő a fa mellett.
Amit nem akarsz a neten viszontlátni magadról soha, de soha, azt töröld ki a telefonodból, töröld a Törölt mappából is, aztán a felhőből, sőt, ha biztos akarsz lenni a dolgodban, akkor menj el a Szilícium-völgybe, és győződj meg a törlésről személyesen is.
Már évekkel korábban rájöttem, hogy az internet által megteremtett szabadság egyik legnagyobb ellensége a szcientológia. A világhálón a rendszer természeténél fogva nincs cenzúra, és ezt Hubbard-akol lakói – mivel saját létük értelmét épp a cenzúrában, a titkolózásban és a pénzért kínált kinyilatkoztatásban látják – nem nézik jó szemmel. Ez az egyház hatalmas manipulációs gépezetet működtet, és bár folyamatosan figyeli őket az FBI, mégis jogi úton és illegális zaklatással üldözi az oknyomozó újságírókat, kilépett szektatagokat és másokat. Vallási tanait aljas módon jogvédett üzleti titokként kezeli. A WikiLeaks megtette azt a szívességet a hatóságoknak, hogy közzétett egy gyűjteményt ezekből a nonszesz elméletekből.
Az emberek eddig még sosem jutottak ennyi információhoz, mint most, de ennek ellenére nem mondható el, hogy tájékozottabbak lennének. A forráskritika hiánya és a kiélezett verseny oda vezet, hogy nem az számít, igaz-e egy történet, hanem hogy érdekes-e.
Egymás mellett élünk, de sokszor valódi lelki kapcsolatok nélkül. Az internet-kapcsolatok természetesen nem elégítenek ki bennünket, hiszen az ölelés, a társsal való szoros együttlét nélkülözhetetlen tápja az érzelmi éltünknek. Ha ez nincs, boldogtalanok leszünk, előbb-utóbb depressziósok.
Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.