Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.
Kezdeni, végezni s fönnmaradni oly fogalmak, melyek jelentőségüket az időtől kölcsönzik s ennélfogva csak ennek föltételezése mellett érvényesek. Azonban az időnek nincs abszolut léte, az idő nem a dolgok tiszta létének módja, hanem csupán a magunk és minden más dolog létéről és lényegéről való ismeretünk formája, amely épen ezért nagyon tökéletlen és pusztán jelenségekre van határolva. Tehát csupán csak ezekre való tekintettel alkalmazhatók a véget-érés és fönnmaradás fogalmai, nem pedig arra való tekintettel, ami bennök jelentkezik, ami a dolgok tiszta lénye; ha ama fogalmakat erre alkalmazzuk, nincs többé semmi értelmök.
Az idő mégis puszta képe az örökkévalóságnak, mint Plotinos mondja – és időbeli létünk ép úgy puszta képe tiszta lényünknek. Ennek az örökkévalóságban kell rejlenie, épen azért, mert az idő ismeretünknek csak formája; csupán csak ennek segítségével pedig a magunk és minden más dolognak lényét mulandónak, végesnek és pusztulásra valónak ismerjük föl.
Értékeld ki az életed a maga teljességében! Mindannyian sok időt vesztegetünk értelmetlen marhaságokra. Hosszú órákat pocsékolhatsz el a közösségi médiára és a tévézésre, amelyek az év végére egész napokká és hetekké adódhatnak össze, ha úgy adnánk össze az időt, ahogy az adózási tételeket szokás. Ne ódzkodj tőle, mert ha tudnád az igazságot, deaktiválnád a Facebook-fiókodat, és elvágnád az optikai kábelt. Ha azon kapod magad, hogy komolytalan beszélgetéseket folytatsz, vagy olyan tevékenységek csapdájába esel, amelyek semmiképpen sem tesznek jobbá, lépj tovább!
A legdrágábbat adod most ajándékul önmagadnak: az időt. Tudatosan kilépsz hajszoltságodból. Ellenállsz a folyvást hallott szlogennek: nincs idő semmire! Adsz magadnak időt, hogy megtapasztald: amire időt szánsz, az a tiéd lesz. Exupéry kis hercege is azt üzeni, ha valakit a barátoddá akarsz tenni, akkor szánj rá időt, legyél vele. Adj hát időt önmagad számára.
Ha visszautazhatnék az időben, rábeszélném akkori önmagamat, hogy tegye félre egy kicsit a könyveket, nyissa ki az ablakot, és engedjen be egy kis friss levegőt (akkoriban teljes gőzzel dohányoztam). Azt tanácsolnám neki, lazítson, menjen emberek közé, és élvezze az örömöket, amelyeket az élet a húszas éveikben járóknak tartogat.
Az idő azért hoz gyógyulást a fájdalmakra és a viszályokra, mert az ember közben változik, többé nem ugyanaz a személyiség.
Nincs időm arra, hogy rövid levelet írjak Önnek, így aztán hosszút írok.
Amikor az ember szembesül a ténnyel, miszerint meg vannak számlálva életének hónapjai, akkor az idő sokkal fontosabbá válik.
Az idő annak folyamata, hogy tudunk a jelenben, és nem tudunk a jövőben vagy a múltban. Az emlékezés a múlt tudásának folyamata. A történések előrejelzése a jövő tudásának a folyamata. A felejtés a múlt nemtudásának folyamata. A „csak mának” élés pedig a jövő nemtudásának a folyamata.
Az idő egy fogalom az elmédben. […] Akkor jelenik meg a gond, amikor korlátok közé szorítod magad.
Ha kevés időm van – mindig kevés időm van –, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na még csak öt perc, aztán még egy fél oldal – könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!
Amikor kesergünk a múlt felett, átéljük annak emlékét, és kimaradunk a jelen valóságos élményeiből.
Mindazt, amit idáig átéltél, azt múltból hozott gondolataid és elképzeléseid alakították. Azok a gondolatok és szavak formálták őket, amelyeket tegnap, a múlt héten, az előző hónapban, tavaly, tíz, húsz, harminc, negyven, vagy akár több éve gondoltál és mondtál, attól függően, hogy most hány éves is vagy. Ez volt a múltad, amelynek egyszer s mindenkorra vége. Ebben a pillanatban csak az számít, amit most gondolsz, hinni s mondani készülsz. Hiszen ezek a gondolatok és szavak fogják formálni jövődet.