A „halál”, amitől megváltást nyerünk, mindig a múlt, az üdvözülés pedig az idő varázslata alóli megszabadulás. Ez tüstént megfosztja az élet elengedhetetlen részét képező fizikai halált a maga sajátos borzalmáról, mivel az elme többé már nem ég a folytatás, az emlékek végtelen felhalmozásának lázában. A fizikai halál immár az örök megújulás eszközeként fogja fel. Nem csupán az élet étellé alakulásáról van szó, hanem az emlékek, a múlt kisöpréséről is, amely múlt, ha határtalanul halmozódna tovább, kimondhatatlan monotónia érzésébe fojtana minden teremtett életet. A fizikai halál az önmagamnak nevezett emlék-komplexum akaratlan végpontja – az időm vége. A valódi és örök Önvaló azonban nem hal meg a halállal – ama paradox okból kifolyólag, hogy akarja a „halált” és a „véget” örökkön örökké, ennélfogva minden pillanatban „új”. […] Kevésbé jelképesen kifejezve a valóság világa örökkévaló, mindig végéhez ér, mert nincs jövője, és mindig új, mert nincs múltja sem.
Idő idézetek
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így… hát így vagyunk már. Eltelt az idő.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.











