Az idő nem gyógyítja be a sebeinket. A gyógyulás azon múlik, mihez kezdtünk az időnkkel.
Az idő telik, szóval bármibe is kezdenél, tedd meg. Tedd meg most, és ne várj.
Robotnak hívnak, mintha nem volnának érzelmeim, holott sajnos csak időm nincs érzelmekre.
Olyan jövedelemforrásokat kell teremtened, amelyek nem igénylik az állandó jelenlétedet és figyelmedet. Miközben pedig ezekből a forrásokból árad hozzád a pénz, értékes időd felszabadul újabb lehetőségek keresésére.
Ha nem aggódsz a holnap miatt, akkor olyan teljességgel élhetsz a mában, hogy ebből a teljességből egy csodálatos holnap születik majd. De ha rettegsz a holnaptól, akkor azzal tönkreteheted a mát. És ha a ma tönkremegy, akkor miből születik a holnap?
Az igazi szerelem sosem törődik a jövővel. Számára nem létezik a jövő problémája. Az igazi szerelemben nem létezik holnap; nem létezik idő. Ha szeretsz valakit, akkor szeretsz valakit. Mi történik holnap – kit érdekel? A ma rengeteg, ez a pillanat az örökkévalóság. Mi történik holnap? Majd meglátod… ha eljön a holnap. És a holnap sosem jön el. Az igaz szerelem maga a jelen.
A „halál”, amitől megváltást nyerünk, mindig a múlt, az üdvözülés pedig az idő varázslata alóli megszabadulás. Ez tüstént megfosztja az élet elengedhetetlen részét képező fizikai halált a maga sajátos borzalmáról, mivel az elme többé már nem ég a folytatás, az emlékek végtelen felhalmozásának lázában. A fizikai halál immár az örök megújulás eszközeként fogja fel. Nem csupán az élet étellé alakulásáról van szó, hanem az emlékek, a múlt kisöpréséről is, amely múlt, ha határtalanul halmozódna tovább, kimondhatatlan monotónia érzésébe fojtana minden teremtett életet. A fizikai halál az önmagamnak nevezett emlék-komplexum akaratlan végpontja – az időm vége. A valódi és örök Önvaló azonban nem hal meg a halállal – ama paradox okból kifolyólag, hogy akarja a „halált” és a „véget” örökkön örökké, ennélfogva minden pillanatban „új”. […] Kevésbé jelképesen kifejezve a valóság világa örökkévaló, mindig végéhez ér, mert nincs jövője, és mindig új, mert nincs múltja sem.
Az idő azért van, mert én vagyok; erre gondol az ember, és ez a legnagyobb csapda, amit ki tud eszelni. S persze ez nem az idő csapdája, hanem az emberé.
Sosem hittem, hogy igaz a mondás, miszerint egy barátság legnagyobb ellensége az idő és semmi más.
Hullámzott fölöttük is és bennük is a jó s a rossz, mint ahogy a tó fölött s a világ fölött hullámzik az idő.
Ami elmúlt, nem mindig a múlté. Néha messzire kihat a jövőbe.
A múlt (…) szerves és elválaszthatatlan része a jelennek, mint ahogy a jelen sem egyéb, mint a jövendő kezdete.
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
Az idő takarójába szőtt folyamatosság titkos szálait nem könnyű megtalálni és megmagyarázni. De a lélek titkait mindig a megmagyarázhatatlan őrzi, s érte érdemes megismerni a múltat a jövő kedvéért.
Ahol sokat unatkoznak az emberek, és nincs mit csináljanak az idejükkel, ott megesik, hogy bogár lepi el a fejeket belülről.
Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így… hát így vagyunk már. Eltelt az idő.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.
Idő idézetek, Mindennapok idézetek, Wass Albert idézetek idő
