A minőségi idővel serdülőnknek ajándékozzuk életünk egy darabkáját, és kizárólag neki szenteljük a figyelmünket. Ilyenkor semmi más nem számít. Az így együtt töltött idő a szeretet egyik legmeggyőzőbb bizonyítéka.
Idő idézetek
Csupán az a helyzet, hogy az együtt töltött idő euforikus mentsvárat jelent, és annyit akarok belőle kapni, amennyit csak lehet.
Az együtt töltött idő nem múlik el nyomtalanul. Épp ezért fájt neki annyira, hogy a közös évek mindörökre elszálltak.
Az igaz szeretet mindent legyőz, még az időt is. És minden, amit szeretettel készítünk, örökre megmarad.
Az idő elnyújtott mintában terült el előtte az egész hosszú, bágyadt napon át.
Az emlékezés hidat ver a múlt és a jelen közé.
Az idő ráncokkal ír.
Az ifjú a jelenben, vén a jövőben él.
Az idő az örök most, amit az elme szűk résén keresztül látunk.
A múlt a régi jelen, a jelen a leendő múlt, de a jövő mindjárt jelen lesz.
Az óra ugyanaz. De az idő már nem. Már kétféle idő van. A veled-idő és a nélküled-idő. Az egyikben egy óra egyetlen másodperc. A másikban egy óra egy egész év.
Megállt a mutató… nem, nem az órám romlott el. Valami egészen más történt. Te történtél. Te állítottad meg a mutatót. És az időt. Ami megállt. Nálad. A mutató hozzád érkezett, és megállt. Az idő elérkezett. Hozzád.
Mennyi idő kell a szerelemhez? Egy nap? Egy hét? Egy hónap? Vagy több? Nem, a szerelemhez nem idő kell, hanem érzés. Az szabja meg az időt is.
Az idő nem csak óra. Nem csak másodpercekből, órákból, napokból áll. Nem csak megszámolható mennyiség. Hanem megszámlálhatatlan minőség. Amikor megkapod, csak egy üres zsák. Rajtad múlik, hogy az marad-e, vagy kipróbálod, mennyi fér bele.
Némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az Idő.
De hogyan van meg az időnek két fajtája, a múlt és a jövő, ha a múlt már nincs, és a jövő még nincs? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem menne át a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha át tud menni a múltba, hogyan mondhatjuk róla, hogy van; hisz az ok, amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz, – következőleg csak azért nevezhetjük valóságos időnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen?!
De maga az óra is röpke részletekben múlik; ami elröppent belőle az már múlt, ami még hátra van, az jövő. Következőleg igazán jelennek csak azt a kicsike időt nevezhetjük, amit nem lehet immár semmiféle még olyan apró részletekre sem szétkülönböztetni; ez azonban a jövőből olyan gyorsan átillanik a múltba, hogy nincsen tartalma.
Holnap szilvesztereste – gondoltam, s ettől mindig egy kis szomorúság ül a szívemre. A végtelen jóság s a végtelen szomorúság felfoghatatlan valósága: az Idő majd – talán – megáll egy pillanatra, és szembenéz velünk, mintha lennénk, és talán vagyunk is; aztán újra peregni kezd a mulandóság homokórája, és nem mond semmit, nem ígér semmit, csak folyik, csak folyik, hogy majd egyszer egészen betemesse a szívünket.
Nem léphetsz vissza az időben, Ever. Nem változtathatod meg a múltat. Az csak van.
Meg szerettem volna állítani az időt, és kiélvezni minden együtt töltött pillanatot. Ott este semmi más nem létezett, csak ő meg én.
