Megosztó soha nem akartam lenni, például soha nem voltam olyan konfrontatív, mint a mai, fiatalabb pályatársak. Senkit nem lődöztem le szimbolikusan a színpadon, nem csókolgattam politikusbábukat, nem neveztem a fél országot agyhalottnak. Nem tettem pártok logóját a koncertplakátjaimra, és nem is toporogtam politikusok mellett abban a reményben, hogy majd én leszek a kultuszminiszter. Ha mégis engem említenek, mint politizáló zenészt, akkor ezt nyugodtan kinevethetjük.
Kovács Ákos
Igaz, hogy engem a siker és a sztárság is elért, de ez önmagában soha nem volt cél.
Visszatekintve egészen szürreálisnak hatnak azok az évek, amikor harmincöt százalék volt az infláció, havonta autók százait lopták el Budapesten, és gengszterek robbantgattak, szóval igazi vadkeleti állapotok uralkodtak. Mégis úgy éltük meg, hogy most jön a szabadság, az új korszak.
Elképesztő képzetek élnek az emberek fejében arról, hogy mit ünneplünk karácsonykor. Számomra annak az ünnepe, hogy a reménytelennek tűnő vaksötétben megszületik a Fény. A Világ Világossága szegénységbe, kiszolgáltatottságba, fizikai és lelki sötétségbe érkezett. János evangéliuma szerint „őáltala lett a világ, mégsem ismerte föl a világ”. Adja Isten, hogy mi felismerjük, micsoda sötétséget oszlat el ez a fény, amely újra és újra megszületik karácsonykor. Ez adjon reményt mindannyiunknak.
Akiről tudják, hogy hisz, az gyakran szembesül olyan helyzettel, hogy rajta kérik számon, van-e Isten, és mivel tudja bizonyítani. Ez majdnem lehetetlen, csak suta példák jutnak az ember eszébe.
Az élet értelme a szolgálat körül teljesedik ki.
Az embertelen világ, a külső háborúk mindig belső egyensúlytalanságok következményeként alakulnak ki.
Hiszek abban, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, még a rossz is. Persze sosem akkor és úgy, ahogy szeretnénk, de előbb-utóbb meglesz.
A másokért leélt életnek több értelme van.
A hit világába már felnőttként érkeztem, egy idős atya tárta ki előttem a kaput, általa az egész életemet meghatározó lelki élményeket kaptam.
Megtanított az Úristen, hogy nem az enyém, amit kaptam és nem magamtól vagyok olyan, amilyen.
Egység csak ott van, ahol emberszámba vesszük egymást.
Nem az ember választja a sorsot, hanem a sors az embert.
Harminchat éve vagyok a pályán. A következő miniszterelnökök alatt töltöttem meg sportcsarnokokat: Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, Orbán Viktor, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon. Én játszottam a legtöbbször az egykori Budapest Sportcsarnokban, lassan már hazajárok koncertezni a Papp László Arénába. Ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki szerint az én sikerem a NER-nek köszönhető, az egyszerűen nem beszámítható.
Aki pártpolitikát vizionál a dalaimba, az számomra vitaképtelen: vagy meg se hallgatta, vagy tele van előítélettel. Arról beszélek, amiről akarok, ebbe senki nem szólhat bele. Bob Dylannek megmondta valaki, mire gondolhat? A Rolling Stones megrendelésre aggódott, hogy csak egyetlen puskalövésnyire vagyunk a háborútól? Ne vicceljünk már. Ideológiavezérelten nem lehet érvényes dalt írni. Ezt csak szerelemből, meggyőződésből lehet csinálni.
Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak, és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.
Csak egy dolgot tudok adni, önmagamat: énekes vagyok, aki a saját életéről, gondolatairól, érzéseiről énekel.
A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.
Az emberiség nagy része igényli, hogy legyen napi szörnyülködnivalója. Akinek már nem elég valamelyik bulvárlap, az megkaphatja a napi hazugság- és félelemadagját intellektuális csatornákon is. Semmit nem lehet ma elvárni az emberek egy részétől, mert nincs közös szellemi minimum. Megszűntek a közösségek, megszűnt a közös nyelv, mert elveszett a kapcsolatunk a létezés szakrális alapjával. A szellemi gyökérzetet kirántották alólunk, mi meg nézünk ártatlanul, mint akik nem tehetnek a dologról. A hiányokkal terhelt helyzet ellen az ember csak úgy védekezhet, hogy a valóság és az igazság közül az utóbbit választja. Ezzel kiröhögi a valóságként parádézó látszatot.
Az egyetlen, ami emberi: szerelemmel szeretni, értelem és remény nélkül, talán éppen a reménytelenséget űzni.
