Nem az dühít, amit tettél, hanem az, hogy kivel tetted.
Isten szolgájának semmi máson nem szabad fennakadnia, csak a bűnön. Ha tehát valaki bármi módon vétkezik, és Isten szolgája nem szeretetből jön ki sodrából, és haragra gerjed emiatt, vétket halmoz magára. Isten azon szolgája ellenben, aki semmi miatt nem gerjed haragra és nem jön ki a sodrából, helyesen és tulajdon nélkül él.
Egy terapeuta ezt mondta nekem egyszer: „Ha választanod kell a bűntudat és a bosszúság között, mindig a bűntudatot válaszd!” Sokakkal megosztottam már azóta ezt a bölcsességet. Ha lelkiismeret-furdalást érzünk azért, mert visszautasítunk valakit, viszont bosszúságot okoz, ha beleegyezünk valamibe, inkább mindig a bűntudatot válasszuk! A harag a lélek öngyilkossága.
A haraggal kapcsolatos fegyelmezetlenség hasonlatos azoknak a házi szolgáknak a viselkedéséhez, akik túlságosan buzgón igyekeznek szolgálni. Mert ezek is, midőn az uruk azt mondja: „adj nekem”, már el is rohannak buzgalmukban, még mielőtt hallanák, hogy egyáltalán mit kell adniuk, aztán már adják is, de persze eltévesztik a dolgot. Gyakran, amikor a könyvtekercset kellene adniok, az írószerszámot adják. Hasonlóképpen jár az is, aki a haraggal szemben fegyelmezetlen. Mihelyt meghallja ugyanis az első szót, hogy „jogtalanság történt”, már kitör haragos indulata, hogy bosszút álljon, és meg sem várja, hogy meghallgassa: egyáltalán kell-e haragudnia vagy sem, és ha kell is, ilyen hevesen kell-e.
Oly rövid őrjöngés a harag! Ha az indulatod nem
szolgád, ő lesz az úr, zabolázd, láncold idején meg.
Valamennyiünknek megvan az a kis gyengéje, hogy magunk iránt kissé elnézők vagyunk, s inkább valamely felebarátunkat hibáztatjuk, akin aztán kitöltjük a bosszúnkat, például szolgánkat, aki éppen jókor kerül a szemünk elé, vagy alárendelt hivatalnokunkat, a feleségünket, vagy ha más nem akad, akár egy széket, amelyet aztán úgy odavágunk az ajtóhoz, hogy karja, lába, támlája letörik – hadd tudja meg, mi az a harag.

















