Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
Úgy képzelem, hogy elhamvasztanak és szétszórják a hamvaimat. Mindenki annyit őrizzen meg az emlékemből, amennyit csak akar, ehhez nem kell fejfa meg sírkő.
Amikor kilencszer is meglőttek, rá kellett jönnöm, hogy ez bármelyik másodpercben megtörténhet újra. Ezért úgy döntöttem, hogy megyek és megvalósítom az álmaim és megteszek mindent, amit szeretnék. Már nem félek a haláltól és ez tesz engem megállíthatatlanná.
Iszonyatosan megy az idő. Érezni lehet a sebességet. Gyerekkorunkban a nyár végtelennek tűnt, manapság egy perc az egész. Az ember idős korában megérti, hogy mi lesz a következő nagy programja. Hát a halál. Nyolcvan felé közeledve aligha jöhetne más. Mindenki meghalt körülöttem. Szinte végig szerencsétlenül alakult a magánéletem is. Nem maradt más célom, mint hogy a szeretteim egészségesek legyenek, én meg gyorsan és szenvedés nélkül menjek el. Nincs rosszabb a halálra ítéltetettség tudatánál.
Nem tudjuk megjósolni a jövőnket, és ez egy óriási szabadságérzetet ad! Egyrészt, könnyen kezelem ezt a témát, másrészt, a halál gondolata az önvizsgálat felé fordított. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az apám koporsója mellett álltam. Anyám is ott volt, az élettelen teste mellett. Arra is emlékszem, amit akkor gondoltam: „Igen, te sem vagy oly menő, mint amilyennek képzeled magad, rád is ugyanez vár!” Ez az élet! Eljön az a nap, amikor a halál a te ajtódon is bekopog. És mi tehetetlenek vagyunk az ismeretlennel szemben, nem tudjuk, mi vár ránk.
Katonák, nem szabad félni a haláltól. Ha nem félünk tőle, akkor átmegy az ellenség soraiba.
Az élet célja, hogy megtanuljak meghalni. Hogy amikor eljön a halál, ne kapaszkodjak tíz körömmel az életbe, amint az kicsúszik a kezeim közül. Hogy megtanuljak elengedni bármit. Hogy felkészüljek arra, hogy végül mindent elveszítek. Erre az élet minden nap lehetőséget nyújt. Ehhez pont elég egy élet.
A halál témája foglalkoztat bennünket leginkább mindenszentek ünnepén és másnap, halottak napján is. Ám minél többet elmélkedünk felette, annál sűrűbb köd fedi el előlünk a nagy titkot.
A halál mindig is kiemelt helyet foglalt el a gondolataimban. Akadnak pillanatok, amikor úgy érzem, valaki meg fog ölni.
A halál fája ez, aminek gyökerei a gőgben vannak. A gőgből születik az önszeretet és az önszeretetből a gőg; mert amint az ember ilyen szeretettel szeret, eltelik önmagával és összes gyümölcsei halált szülnek, megfosztvána lelket a Kegyelem életétől.
A halálnak nem az a legerősebb hatalma, hogy megöli az embereket, hanem hogy a maradó emberekből kiszívja az életkedvet.
A halál figyelemre méltó dolog. Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. Néhányunknak annyira erősen benne van a tudatában, hogy dühössé és makaccsá válunk tőle. Néhányunknak szüksége van az állandó jelenlétére, hogy láthassuk, mi az ellentéte. Megint másokat annyira lefoglal, hogy már jóval azelőtt ott ülnek a váróteremben, mint hogy bejelentette volna érkezését. Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan.
Amikor az ember szembesül a ténnyel, miszerint meg vannak számlálva életének hónapjai, akkor az idő sokkal fontosabbá válik.
Ha a halál pillanatában tudatodnál vagy, akkor a halált követően is a tudatodnál leszel. Tégy próbát az alvással. Az alvás nem más, mint ideiglenes halál. Minden éjjel óriási lehetőséget kínál – annak lehetőségét, hogy tudatosuljon benned a halálon túli dimenzió.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (…) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik – akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül – talán még erősebben, mint a sajátjuk. (…) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
A halál, ha egyszer meghívják, mindenütt otthagyja sáros csizmájának nyomát.
