Gyerekként mindenki meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk, mit vár tőlünk. És mi behódolunk, hogy boldoggá tegyük az anyánkat, vagy hogy elfogadjanak a menő srácok a suliban, vagy mert nincs más választásunk. Arra kondicionálnak minket, hogy a szeretetért és az elfogadásért cserébe nekünk is mindig adnunk kell valamit. Ha azt teszed, amit mondok, akkor szeretni foglak. Gondoljunk csak bele! Pontosan ezért fosztjuk meg magunkat az önszeretettől – mert ezt tanultuk gyerekkorunkban.
A környezetem véleménye ellenére átlagos kiskölyök voltam – bár igaz, óvodában a hátam mögött raktam ki a Rubik-kockát.
A gyerekeknek a feltétel nélküli szeretetünkre van szükségük – akár ügyesek, akár hibáznak; akkor is, amikor könnyű az élet, és akkor is, amikor rögös.
Nehézségek nélkül egy gyermek sosem lesz egészséges felnőtt; korlátok nélkül egy tudat sosem lehet korlátlan.
A korán kezdett, kemény torna tönkreteszi a gyermeket. Először az agyát kell fejleszteni, nem a testét.
Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza.
Kicsit idiótának kellene lennem, hogy újra érezhessem azt az eufóriát, amit még gyerekként.
A gyermek, Uram, szülei lényének egy darabja, ezért ha jó, ha rossz, úgy kell szeretnünk, akár saját életünket, lelkünket.
A felnőttek jól neveltek, hiszen ha olyan dolgokról beszélek nekik, amit nem értenek, unnak, akkor ennek ellenére is mosolyognak és bólogatnak. A gyerekek viszont nem ilyen jól neveltek. Ha valami nem tetszik nekik, nézelődni, mocorogni, sms-ezni kezdenek. Ha az ember gyerekekkel foglalkozik, muszáj megtanulnia úgy beszélni, hogy értsék is. Becsomagolom nekik, mert ha ízlik, akkor jobban megjegyzik.
Meggyőződésem, hogy legnagyobb örökségként boldog emlékeket hagyhatunk gyerekeinkre.
A gyerekek szeretnek felfedezni. Már az is felfedezés, ha az ember felfordít egy követ, és szemügyre veszi az alatta talált állatokat.
Gyerekként a szüleinkkel a hátunk mögött ültünk a fogadóórán. Ha a tanár valami negatívat mondott a „munkánkkal” kapcsolatban, apám előre lépett, és lecsavart egy nyaklevest – épp úgy, ahogy más szülők is tették a gyerekeikkel.
A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
Az iskolaérettség (…) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.
A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább. Egymásban is a világot tanuljuk, a világot és az embert, az emberi kapcsolatokat – és ki-ki tanulja ebben a tükrözésben önmagát. Ezt a nehéz, sokszor feszült, hol öröm-, hol szenvedésteli tanulást nem lehet még lecketanulással is megterhelni. Nem bírja ki.
A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.
A gyerek szavát, hiába is őszinte, nem hallják meg, akik elfelejtettek hallani.
– Harry Potter és az azkabani fogoly (2004)