Gyerekként mindenki meg akarja mondani nekünk, hogy mit csináljunk, mit vár tőlünk. És mi behódolunk, hogy boldoggá tegyük az anyánkat, vagy hogy elfogadjanak a menő srácok a suliban, vagy mert nincs más választásunk. Arra kondicionálnak minket, hogy a szeretetért és az elfogadásért cserébe nekünk is mindig adnunk kell valamit. Ha azt teszed, amit mondok, akkor szeretni foglak. Gondoljunk csak bele! Pontosan ezért fosztjuk meg magunkat az önszeretettől – mert ezt tanultuk gyerekkorunkban.

Volt és van is mit ünnepelni magunkon! Kezdve mindjárt azzal, hogy mennyire egyediek és különlegesek vagyunk. A DNS-ünk, az ujjlenyomatunk, a hangunk, a szemünk színe és mintázata – ez mind egyedi, és csakis ránk jellemző. A világnézetünk, a nevetésünk, a tapasztalataink és a szeretetünk – ezek együtt varázslatos dolgot alkotnak. Belőled is csak egy van – és minden különleges tehetséges és képességed egyedi jelenség itt a Földön. Ezt pedig meg kell ünnepelni!

Önmagunk ünneplése és bátorítása valahogy mindig kimarad. Sőt magunkkal épp az ellenkezőjét műveljük. Szidjuk magunkat. A tükörbe nézve ízekre szedjük és megkritizáljuk minden egyes porcikánkat. Romboljuk a saját önbizalmunkat, a céljainkról és az álmainkról pedig lebeszéljük magunkat. Másokért kezünket-lábunkat törjük – önmagunkért a kisujjunkat sem mozdítjuk.

Ezt teszi az elménk, amikor a problémákra fókuszálunk: felnagyítja őket. Minél jobban aggódtam, annál bizonytalanabbnak és túlterheltebbnek éreztem magam. Minél többet gondolkodtam, annál nagyobb bénultságot éreztem magamban.