Egyenes ember voltam világéletemben, és ezt vártam el mindenkitől.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Stílusalapítónk, a néhai Masutatsu Oyama alkotta meg azt a fokozási rendszert, amit mi is a mai napig használunk: a 3. danig mindenki a saját hazájában vizsgázik, a 4. danért már egy európai bizottság színe előtt kell vizsgát tenni, utána pedig a világszervezet rendezvényein. Az 5. dan után már nem kell tevőlegesen beállni a sorba, és teljesíteni a vizsgaanyagot, viszont a kivárási idő továbbra is érvényesül. Én is kilenc évet vártam a 7. danom óta, az a kilenc év pedig változatlanul munkával telt.
A mi időnkben nem volt internet meg tablet, de akkor is voltak gyerekek, akik rádióztak, olvastak vagy mással töltötték a szabadidejüket. Vagyis akkoriban is léteztek érdeklődő meg nem érdeklődő gyerekek – ez nem változott, csak napjainkban már több lehetőség van, amivel a fiatalok el tudják tölteni a szabadidejüket akár hasznosan, akár haszontalanul. Ma is sok gyerek jár le az edzésekre. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideig marad, viszont abban sincs változás, hogy ma is csak a kitartóakból lesznek eredményes versenyzők. Ezért dolgozom.
A kiképzésnél ugyanúgy kell felkészíteni a katonát, mint a sportolót. Akkor ugyan nem rúgom szét a fejét, de megszédül, és elveszti a küzdelmet. Utcán nem lehet ilyet csinálni, ott akkorát kell rúgni, hogy ne tudjon felállni. Jó helyre kell rúgni. Harcban ugyanez van, ott nincs olyan, mint a nótában: nekimenjek, ne menjek? Ott neki kell menni.
A tanítványaim közül többen voltak éles bevetésen, de én csak kiképeztem őket. Nem voltam olyan helyzetben, hogy megéljem, milyen, amikor kilövik mellőlem a társamat, a barátomat. Versenyszerűen verekedtem, rúgtam le másokat, és ipponnal megnyertem a küzdelmet, ezt ismerem, de nem voltam utcai verekedő sem.

