Stílusalapítónk, a néhai Masutatsu Oyama alkotta meg azt a fokozási rendszert, amit mi is a mai napig használunk: a 3. danig mindenki a saját hazájában vizsgázik, a 4. danért már egy európai bizottság színe előtt kell vizsgát tenni, utána pedig a világszervezet rendezvényein. Az 5. dan után már nem kell tevőlegesen beállni a sorba, és teljesíteni a vizsgaanyagot, viszont a kivárási idő továbbra is érvényesül. Én is kilenc évet vártam a 7. danom óta, az a kilenc év pedig változatlanul munkával telt.

A mi időnkben nem volt internet meg tablet, de akkor is voltak gyerekek, akik rádióztak, olvastak vagy mással töltötték a szabadidejüket. Vagyis akkoriban is léteztek érdeklődő meg nem érdeklődő gyerekek – ez nem változott, csak napjainkban már több lehetőség van, amivel a fiatalok el tudják tölteni a szabadidejüket akár hasznosan, akár haszontalanul. Ma is sok gyerek jár le az edzésekre. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideig marad, viszont abban sincs változás, hogy ma is csak a kitartóakból lesznek eredményes versenyzők. Ezért dolgozom.

A kiképzésnél ugyanúgy kell felkészíteni a katonát, mint a sportolót. Akkor ugyan nem rúgom szét a fejét, de megszédül, és elveszti a küzdelmet. Utcán nem lehet ilyet csinálni, ott akkorát kell rúgni, hogy ne tudjon felállni. Jó helyre kell rúgni. Harcban ugyanez van, ott nincs olyan, mint a nótában: nekimenjek, ne menjek? Ott neki kell menni.

Olyan támadás, hogy utcán, lépcsőházban nekem estek volna, nem történt. De ez kétoldalú dolog. Az ember lehetőleg nem megy bele ilyen helyzetekbe, hanem megpróbálja kikerülni. Ugyanis ha ilyen helyzetbe kerülök, az sem jó, ha én verek meg úgy valakit, hogy orvost kell hozzá hívni.

A tanítványaim közül többen voltak éles bevetésen, de én csak kiképeztem őket. Nem voltam olyan helyzetben, hogy megéljem, milyen, amikor kilövik mellőlem a társamat, a barátomat. Versenyszerűen verekedtem, rúgtam le másokat, és ipponnal megnyertem a küzdelmet, ezt ismerem, de nem voltam utcai verekedő sem.