Gyerekkorában az ember egyfelől azt hiszi, hogy örökké él, másfelől pedig, hogy meg lehet változtatni a világot.
Kilenc unokám van, közülük az egyik kilenc hónapos, egy másik tíz hónapos, és néha ránk vannak lőcsölve. Megállapíthatom, hogy nem véletlen, hogy a fiataloknak van gyerekük. Mert annál fárasztóbb dolgot, mint egy kisgyerek után rohangálni, el sem tudok képzelni.
Gyermek ha ébred elhagyottan,
S tekintete sötét zugba mered,
Azt látja épp, amit nem láthat ottan,
Szeretve hívó két szelid szemet.
Ki tudja, mit hoz a jövő, ha gyerekről és partnerkapcsolatról van szó? Manapság, a tudomány és a csodák korában egy sor dolgot máskor tehetünk meg, mint korábban.
Tulajdonképpen az a normális, ha a gyerekekkel baj van, akkor élénkek, tettre vágyók.
Nincs még egy olyan tragédia az életben, mint egy gyermek halála. A dolgok sosem jönnek úgy rendbe megint, mint azelőtt.
Egy gyermek ígérete mindig feltárja nekünk a jövő lehetőségeit.
A gyerekek gyakran kérnek olyat, amit nem is akarnak.
Két törvényes lányom van, Dalma és Gianinna. A többi csak a pénz vagy a tévedés gyermeke.
Ha van egy hat- vagy nyolcéves gyereked, és kihagysz három hónapot az életükből, az pótolhatatlan. Azt elmulasztottad.
Nem akarok Amerikának a családomról beszélni. Ez az én gyerekem, nem pedig Amerika gyereke.
Őrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemű, egyszerű élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.
Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (…) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek – részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.
A gyerekek individuálisak, és erre abszolút nincs felkészülve a mai pedagógia. Holott csakis erre kellene hogy felkészülve legyen! Minden gyerek más, mindegyik mást tud, másban jó – és ezt el kéne ismerni.
Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően – a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően – viselkedik.
Ki vagy te? Ez a gyerek fel nem tett kérdése, és a láthatatlan csápjaival, amik belém lógnak, letapogatja, hogy én ki vagyok. És vallhatok bármilyen szép elveket, ha az, amit mondok, ellentmondásban van azzal, amit letapogatott, akkor ezek kimondottan károsak.
Gyerekként nem voltam képregényrajongó. Olvastam néhányat közülük, de nem gyűjtöttem őket.
Úgy hiszem, a gyermekeink jelentik a jövőnket. Tanítsátok őket jól, és engedjétek, hogy mutassák az utat.
A gyerekek célja, hogy megmentsenek minket a legrosszabb énünktől.
A legjobb ajándékok, amiket a gyermekeidnek adhatsz, a felelősség gyökerei és a függetlenség szárnyai.